„Habár sírod köve a zsidók által megpecsételtetett, és legszentebb tested katonák által őriztetett” – így szól az ének első része, amely egyszerű ténymegállapítást közöl az evangéliumi esemény alapján. A főpapok és az írástudók „elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírhoz” (Mt 27,66). Ekkor még csak attól féltek, hogy a tanítványok ellopják a holttestet, és elhíresztelik, hogy Jézus feltámadt. Lepecsételték hát a követ, hogy elmozdíthatatlan legyen. Katonákkal is megerősítették a sírt, hogy megközelíthetetlen legyen. Megtettek tehát minden emberileg lehetséges elővigyázatosságot, amit – a feltámadás fényében már mondhatjuk – rövidlátó szándékuk érvényesülése érdekében megtehettek.
„Mégis föltámadtál harmadnapon, Üdvözítőnk, ajándékozván életet a világnak” – szól az énekünk folytatása. Ennek a „mégis” kötőszónak roppant nagy jelentősége van. Isten erejének nem lehet gátat szabni. Nem érdemes, mert úgyis érvényesül embert, világot legyőző akarata. Milyen szép párhuzamot mutat be erről a feltámadás hajnalán harsogott húsvéti kánonunk: „A pecséteket épségben meghagyván, Krisztus, föltámadtál a sírból, mint születésedben is, a szüzesség kulcsait meg nem sértéd, és föltámadásoddal megnyitottad nekünk az édenkert ajtaját.” Habár az emberek lehetetlennek tartották (és tartják) a szűzi szülést, azt, hogy férfiúi közreműködés nélkül foganhasson meg Jézusunk, édesanyja pedig szeplőtelen maradjon; habár lehetetlennek tartják, hogy a lepecsételt és őrzött sírból Jézus feltámadjon, ő mégis megtette mindezt. És nem öncélúan tette, hanem ahogyan az üdvtörténet valamennyi eseményét: „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért”.
„Azért, ó, Életadó, a mennyei erők kiáltják néked: Dicsőség a te feltámadásodnak, Krisztus! Dicsőség a te uralkodásodnak! Dicsőség a te gondviselésednek, egyetlen emberszerető!” Énekünk harmadik része ezért a legmagasabb szintű köszönettel fordul Üdvözítőnkhöz: a dicsőítéssel. S még ezt is tudja fokozni. Hiszen nem pusztán az emberek bűnöktől szennyes ajka dicsőíti a Feltámadottat, hanem az angyalok szennytelen és teljes tudatossággal, folytonosan végzett imádsága.
Amikor ezt az éneket énekeljük, mindig érdemes tudatosítani magunkban: habár emberileg így vagy úgy akarhatjuk, mégis Isten akarata érvényesül az életünkben (hacsak végérvényesen nem szállunk szembe vele), ezért érdemes dicsőítenünk őt.
