Megélni a szeretet parancsát
Fotó: Birinyi József

 

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának” – vallja Kodállyal Andrásfalvy Bertalan.  A Széchenyi-díjas néprajzkutató szerint a természettel együtt élő ember óriási kincs, gazdag népi kultúránk napjainkban is alkalmazható tapasztalatot és bölcsességet őriz, mégsem hallanak róla eleget a fiatalok. A magyar föld nem pusztán profitot termelő tőke, hanem életet jelentő alap – ahogy a Sárközről forgatott Gyöngy a sárban című filmben fogalmazott. A kétlaki életet élő, 86. évében járó etnográfussal, az Antall-kormány első kultuszminiszterével, Pécs díszpolgárával beszélgettünk családról, népéletről és néplélekről, megbecsülendő néprajzi örökségünkről.

Sopron, Szekszárd, Pécs, illetve jó néhány éve Hosszúhetény – életének meghatározó települései. Melyik áll a legközelebb a szívéhez?

– Nehezet kérdez, mert mindegyik másért kedves számomra. Sopron a gyermekéveim helyszíne, ahonnan tizenhárom éves koromban költöztem fel Budapestre a nagyanyámhoz. A házunkat ugyanis elvették, először németek használták, majd orosz parancsnokság működött benne. A háború vége felé a nyilas kormány a Lőverekben tanyázott, ezért azt is bombázták a szövetségesek. Mi is ott laktunk a Lőverekben, ezért gondolta apám, hogy kimenekít bennünket egy, az uradalomban lévő pusztára, Feketebokorra, Eszterháza mellé. Egy cselédlakásban éltünk hatan, de az ott szerzett élményekből még ma is táplálkozom. Az egyszerű, gyakran még írni sem tudó, természetközeli emberek lelkülete, egymáshoz és Istenhez való viszonya már akkoriban megérintett. Bebizonyosodott: az emberek értékét nem az iskolázottságuk adja, hanem a lelkük. Az érettségi után egyetemi felvételért folyamodtam. Első helyre a néprajz–muzeológia szakot írtam, a másodikra a román–magyar szakot. Az utóbbira nyertem felvételt, de évközben sikerült felvennem a muzeológus órákat is, és itt szereztem diplomát.
Szekszárdra 1955-ben kerültem muzeológusként; korábban a Budapesti Néprajzi Múzeum segédmuzeológusa voltam egy évig. Egyetemista csoporttársaimmal már jártam itt. Az úgynevezett tánckutató közösség tagjaival, Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel gyűjtöttünk néptáncokat a Rábaközben, Bonyhádon a bukovinai székelyek kultúráját is tanulmányozhattuk. Végtelenül megragadott ez az életforma, az egyszerűségben rejtőző különös szépség és erő.
Öt év után a pécsi Dunántúli Tudományos Intézetbe hívtak kutatónak, ám az állásnak az volt a feltétele, hogy lépjek be a pártba. Ezt megtagadtam, nem is vettek fel. Később mégis zöld utat kaptam párttagkönyv nélkül is. Egy évig a megyei levéltárban, 1977-től a megyei múzeum néprajzi osztályvezetőjeként dolgoztam, 1985-től tanítottam az egyetemen. Pécsett egy belvárosi lakásban éltünk. Megfelelő kertes házat – ami régi álmom volt – nem találtunk itt, ezért Hosszúhetényben vásároltunk egyet, ahol az év nagy részét töltjük. Feleségemmel a tiszta levegőn kívül a madárfüttynek örülünk most a legjobban. Nemcsak fekete rigók társaságában élvezem a nyarat; énekes rigók is vannak körülöttünk. Ezek a madarak háromszor-négyszer is megismétlik ugyanazt a dallamot, s egy idő után új dallamba kezdenek. A hatvanas években egyébként itt is gyűjtöttünk táncokat, s filmeztük az idős adatközlőket.

A szellemi és a tárgyalkotó néprajz miként őrizheti meg régmúlt korok hagyományait, üzeneteit, bölcsességeit a jelennek és a jövőnek?

– Csak úgy, ha felgyűjtjük, és megismertetjük az utánunk jövőkkel. A népi kultúra több ezer éves tapasztalatot őriz; mind a természettel való együttélés, mind az emberi kapcsolatok terén. A XVIII. században például az erdeinkből való lombtakarmány óriási kincs volt, csakúgy, mint a méhészkedés, a kertészkedés, a gyümölcstermelés. Egy-egy gazdának több tonna gyümölcse termett, s a jelenlegi gazdaság, a gépesített, kevés alkalmazottat foglalkoztató, profitéhes nagyüzem ezt nem tudja megtermelni. A szellemi kapcsolatokat illetően pedig hadd nyomatékosítsam: ma a versenyről, a sportról, a teljesítményről hallunk a legtöbbet, nem a szépről. A népi játékokban nincs győztes és legyőzött; a közösségi élmény fűzi össze a játszótársakat, de ez az őskultúrákban is megfigyelhető, az egyenlőség értelmezése átfogóbb és teljesebb volt. Költőink már a XVIII. század végén és a XIX. század elején, Petőfi korában a népművészet felé fordultak. Nemcsak a költészet szépségét keresték, hanem a népköltészet feltárásával, bemutatásával a parasztság megbecsülését és ezzel a magyar nép egységét akarták megteremteni. E tekintetben a magyar társadalom a tatárjárástól Trianonig sokkal jobban meghasonult, mint más európai nemzetek, és mind a mai napig nem érzékelhető a parasztság megbecsülése. A paraszt szó előítélettel társul, pedig sokat tanulhatnánk paraszt eleinktől.

Véleménye szerint miben a leggazdagabb a magyar néprajzi örökség?

– Abban lehetne az, ha visszahozhatnánk a természetközeli gazdálkodást, és nem hagynánk, hogy a Fekete-tengerbe kerüljön a magyar humusz. Tudatosan átkergetjük máshová azt a vizet, amelynek nálunk kellene maradnia. Szellemi síkon pedig azt tapasztalom, hogy hiányzik a szeretet eszköztára, híján vagyunk az őszinte, érdektől mentes emberi kapcsolatoknak, ezért nincs megfelelő ellenálló képességünk. Kopp Mária kutatásai is jelzik ezt, nem véletlenül mondta ránk, magyarokra, hogy egészséges ez a nemzet, csak beteg a társadalma.

Professzor úr, hogy látja, születnek ma Vikár Bélák, Malonyaik, Bálint Sándorok, Együd Árpádok, Pesovárok, Erdélyi Zsuzsannák, Martin Györgyök, Mosóczi Istvánok, Halmos Bélák?

– Biztosan, de olyan személyek is, akik csodálatos szellemi-lelki örökség birtokosai, ám elhagyatottan élnek, és küzdenek jogos igazukért.

Általános és középiskolában nem kellene hangsúlyosabban foglalkozni a népismerettel?

– Dehogynem, ám nincsenek ilyen órák. Már az óvodában sem abból kellene sportot űzni, hogy ki az erősebb, a gyorsabb, az okosabb, a szebb, hanem játszani kifulladásig, hogy a kicsik megtanulják az egész életre kiható közös alkotás örömét.

Új tanszéket alapított a Pécsi Tudományegyetemen. A néprajz–kulturális antropológia tanszéknek Ön volt az első tanszékvezetője. Figyelemmel kíséri a tanszék munkáját?

– Hogyne, még most is tanítok ott. Három éve a minisztériumban felvetődött, hogy mire való annyi néprajzos, és megtiltották új évfolyam indítását. Az ezáltal megcsappant érdeklődést ma is érezzük. Azóta már feloldották a „tilalmat”, így az idén is jelentkeztek néprajzos hallgatók, akiknek életmódot és azzal kapcsolatos kultúrát tanítok. Megelevenítem a paraszti társadalmat.

1990 és 1993 között az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere volt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Nem voltunk szabadok akkor. Óriási adósságcsapda várt ránk. Sok iskolát visszaállítottunk olyan településeken, ahol korábban bezártak, megszerveztük az iskolaszékek működését. Sok minden nem sikerült, hiszen számos területen ki kellett szolgálni az Antall-kormányt zsaroló pénzügyi nagyhatalmakat. 1992-ben előfordult, hogy miniszterelnökünk azt mondta: „Lehet, hogy Kistarcsán végezzük…”Aztán a fejünkre olvasták: elherdáltuk a magyarországi feldolgozóipart. Nem értették meg, hogy zsarolás áldozatai lettünk…

Napjaink pedagógusképzésének, közoktatásának mi a legnagyobb baja?

– Régebben sokkal nagyobb rangja volt a bölcsészetnek, mint napjainkban. Ma a fiatalok jelentős hányada csak akkor jelentkezik tanári vagy tanítói képzésre, ha nem jutott be a közgazdasági, jogi, műszaki egyetemre. A pedagóguspálya elvesztette vonzását és presztízsét. Ha társadalmi oldalról közelítünk, elmondhatjuk: nem túl vonzó ez a hivatás. Az értékrend felborult, a minőség rovására megy minden, és nagy baj van a hivatástudattal. Sajnos leértékelődött ez a „szakma”. Közvetlen szemléletünkből hiányzik az átfogó népismeret. Az iskolarendszerben sincs párbeszéd, csak minősítünk. Fölösleges dolgokról viszont hosszasan vitázunk.

Gondolom, azért örül, hogy ennyi tehetséggel találkozunk a Virtuózok és a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyeken.

– Nagyon örülök, mert a művészeti nevelés fokozatosan kiteljesedett. Közvetve érzem, hogy nem hiába dolgoztunk, hiszen a tánckutatásnak, a népdalgyűjtésnek meglettek az eredményei. A gyereklélek mindennél fogékonyabb a szépre, a művészire. De e folyamatnak is az alfája és az ómegája a kiváló művésztanár, és a család, amely hajlandó időt, energiát, pénzt áldozni a képzésre.

Volt-e, van-e példaképe?

– Van egy hibám: nagyon kritikus vagyok. Szerintem nincs tökéletes ember. Én sem vagyok az, s így nincs is igazi példaképem. Akadnak kiváló emberek, kimagasló életművek, de csupán velük nem tudom megszemélyesíteni az ideált, hiszen az ember nem fekete vagy fehér. Sokakat tiszteltem, mert tanultam tőlük. Ilyen volt például Kodály Zoltán, Vargyas Lajos vagy Martin György.

Említette, mennyire lenyűgözi a rigófütty. Amikor nincsenek hallótávolságon belül a kedvenc madarai, mivel foglalkozik?

– Olykor-olykor hívnak konferenciákra, s az előadásaimra készülök. Továbbra is foglalkoztatnak a magyarságtudomány távlatai, így olvasok, anyagot gyűjtök, hogy hiteles(ebb), tényszerűbb történelemszemlélettel szembesüljenek hallgatóim, olvasóim. Múltunkat ugyanis nem sorscsapásként, hanem logikus büntetésként kell felfognunk. A szeretetközösséget pedig nemcsak szólamként kellene hangoztatnunk, hanem – egyéni elhatározásként – meg kellene élnünk. A szeretet a néphagyományban sem egy érzés, hanem parancs. Ha nem tudjuk kifejezni, akkor nem ér semmit. A művészet, a kultúra ezt tovább árnyalhatja, gazdagíthatja, de talán a paraszti társadalom tudta leginkább gyakorolni a megbocsátással, a szegények gyámolításával, az irgalommal.

Pécsett járva egyszer betértem a pálos templomba, s nem volt ugyan mise, de azt láttam, hogy Ön a padra borulva imádkozik. Gondolataim között átfutott: bárcsak minden kormánytag ezt tenné…

– Folyamatosan küzdök a hitemért. Mindenkinek saját keresztje, hogy megküzdjön érte. Az Istennek tulajdonított törvények betartásával sokkal könnyebb lenne az életünk. Ha nem az istenhitre alapozunk, ha vétkezünk, akkor bűnt követünk el, s tudjuk: minden rossz a bűnből származik.