Megadni magunkat az örömnek



Húsz, magyarul remekül beszélő szerzetes és segítő érkezett a somogyi megyeszékhelyre március végén, hogy ne csak a hívekkel, hanem az „utca emberével” is megismertessék az örömhírt: elvigyék az evangéliumot a betegágyak mellé, a gyerekek, a fiatalok és az idősebbek közé – humorral, zenével, pantomimmel „fűszerezve”. Mindegy, hogy fekete, sárga vagy fehér bőrű szerzetes nyúlt a mikrofonért, a hallgatók nyomban érezték a tiszta szó erejét, felfedezve a Szentlélekkel „átitatott” élet kincseit. Az idén századik születésnapját ünneplő Szent Imre-templom plébánosa hívta meg a világ hetvenegy országában jelen lévő verbitákat a nagyhét előtti városmisszióra, amely rám olyan hatással volt, mintha e néhány napon itt, Kaposváron dobogott volna a világegyház szíve. Tanítások és tanúságtételek váltották egymást – gyakran teret engedve az érzelmeknek. Nemcsak a ragyogó tavaszi napsütés, hanem a székesegyház lépcsőin felcsendülő temperamentumos muzsika is vonzotta a városlakókat. Szita Károly polgármester is várta a misszionáriusokat. A nyolcvanesztendős Hirth Vilmos verbita atya, aki harminc évet töltött Paraguayban, nyomban meg is lapogatta a városvezető hátát: „Örülök, hogy ön is a jóért cselekszik; úgy, ahogy mi” – mondta derűsen.

A rangidős pap egyébként már az első napon belopta magát a szívünkbe. Sík Sándor Ferenczy Rudolf által megzenésített – s a szentimrés gitáros-énekes csoport által előadott – keresztútjának meghallgatása után, az esti misén beszélt életéről. Sváb származásáról, sokgyerekes szüleiről, 1956-os svájci áttelepüléséről, arról, amikor több német, olasz, svájci diáktársával együtt – osztrák állampolgárként –, két magyar barátjával megkapta missziós kinevezését, s a többiek megjegyezték: „Milyen jó a magyaroknak: erős paprikát esznek, vörösbort isznak, s ha hárman vannak, már forradalomról beszélnek.”

– Örültem, hogy Dél-Amerikába kerülök, de egyetlen szót sem tudtam spanyolul – mesélte Vili atya. – Szerencsére holland és spanyol társaim remekül beszéltek németül, s bíztam bennük. Azt már jó előre tudatták velem: úszni tanulni nem a parton kell. Huszonkilenc esztendősen harminc település papja lettem, s csak az én autóm közlekedett az őserdőben. Bal kézzel vezettem, a jobbal pedig áldottam. A mozgalmas kép láttán biztos irigyelt volna a szentatya és Beton atya (Balás Béla kaposvári püspök – a szerk.). Nem akartam hazajönni, hiszen egy pálmafa alatt már megvolt a sírhelyem…

Felemelő pillanat volt, amikor a földrészek színeit, jellemző tárgyait bemutató, alkalmi oltárdísz előtt Vili atya átvette-megáldotta a Bibliát, a tömjént, a kenyeret, a Szent Családot ábrázoló képet, a vizet és a bort. De az is, ahogy Indonéziából, a Fülöp-szigetekről, Ghánából, Lengyelországból, Erdélyből, Szlovákiából, Magyarországról érkező misszionáriusok és segítőik vallottak hitükről, küldetésükről. Ez a keresztény derűvel átszőtt élet lehetőség arra, hogy tömegeket vezessenek Istenhez. Kinga, az ötvössé lett ifjúsági világmissziós leány így fogalmazott: „Fantasztikus érzés együtt sodródni a Jóisten akaratában.”



A húsz misszióst családoknál szállásolták el. Szabó Alex, a kőszegi iroda missziós referense hozzánk került. Az ötgyerekes családból származó, több nyelven beszélő örökfogadalmas testvér technikusként is jelen volt a rendezvényen. A laptopot kezelte, s figyelt a kép- és hangminőségre. Vacsora közben szó esett hívásról, hivatásról. A papság gondolatát még csak-csak elfogadta a környezete, de a misszionáriuslétért már nem annyira rajongtak. Egészen addig, amíg meg nem hívta a testvéreket a családhoz. Azóta – bármikor érkezzenek is – már családtagnak számítanak. A több mint hatezres közösségből harmincketten élnek Magyarországon, s mint megjegyezte: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség parancsa különös szabadságra hívja. Ez nem skatulya, hanem csodás birodalom, ráadásul mindig készen kell állnia arra, hogy bármikor más kontinensre küldhetik. Öröm, hogy idehaza szolgálhat, de a fedémesi ifjú titkon arra vágyik, hogy Peruba kerül, ahol még nincsenek verbiták. S hogy miként lehet újraevangelizálni a világot? Alex testvér egy történettel válaszol:

– Az öreg szerzetes elgondolkodik az életéről, s azt mondja húszéves társának: “Amikor annyi idős voltam, mint te, úgy láttam, minden megadatott, amire vágyom. Bejárhatom a földrészeket, mindenkit megtéríthetek, én leszek a nemzetek apostola. Tíz év elteltével azt kellett megállapítanom, hogy mindez nem történt meg, ezért arra törekedtem, hogy az egész világ helyett inkább egy ország népét vezessem Istenhez. Ötvenévesen azt érzékeltem, hogy nem így alakult az életem. Úgy gondoltam, itt van ez a város, megtérítem a tanárokat, a diákokat, a kórházban lévőket, az orvosokat, az idősotthon lakóit. Hatvanévesen azt láttam, hogy ez sem teljesen így történt. Akkor döbbentem rá: talán a családomon kellene kezdenem a missziós munkát. Édesanyám sok éve nem jár templomba, az egyik testvérem elvált, a másik alkoholista. Ha most jelentkeznék misszióra, akkor először mélyen magamba néznék, s a hozzám legközelebb állókkal próbálkoznék, aztán ha már sokan megtértek körülöttem, akkor lépnék előre egyet-egyet.”

Másnap ötven házaspár gyűlt össze a Szent Imre Kollégium nagytermében. Indonéz és spanyol dalokat tanultunk; a gyerekekkel nővérek foglalkoztak. Sebastian testvér arról beszélt: Ghánában a házasulni vágyók „szívemnek, szerelmemnek, drágámnak” szólítják egymást. A házasság első évében a férj beszél, az asszony hallgat, a másodikban mindez fordítva történik, a harmadikban pedig mindketten beszélnek, és a szomszéd hallgat. Nagy nevetés törte meg a csendet, majd a lengyel teológián végzett s a közeljövőben szentelendő Gergő testvér beszélt arról: neki Istennel van intim kapcsolata.

– Megengedtem Istennek, hogy azt az oldalamat is szeresse, amely árnyékban van – mondta, majd arra buzdított: ne féljünk, akkor is szeretve vagyunk, ha túl kicsi az önbizalmunk. Forduljunk el a bűntől, s így szabaddá válhatunk. Jézus nem azt mondja, hogy szabadulj meg valamitől, hanem azt hogy légy szabad valamire. Ezért a párunkat nem tekinthetjük kalandnak, hanem társnak a kalandban…
A ghánai frigyről megtudtuk: kulturális, állami és egyházi szinten is lehet házasságot kötni, s a gazdagoknál gyakrabban előfordul a poligámia. Közben Lawrence testvér kópésan megjegyzi: nem is a több feleség a baj, hanem az, hogy ezáltal több anyós lesz….
A lengyel származású Burbela Gergely atya, a magyar verbiták titkára megható történetet osztott meg édesanyjáról, aki férjét és három gyermekét eltemetvén egyetlen élő fiát jött meglátogatni Magyarországra, s itt ölelte magához a Teremtő. Mindig a kegyes halálért imádkozott…



– A nagy fájdalom ellenére mindig volt mosoly az arcán, és ez nekem is erőt adott. Kisgyerekként gyakran hallottam tőle: „Szeresd a keresztet, ne akarj elmenekülni a bajok elől.” Akkor még nem értettem, mire gondol, ma már tisztában vagyok a mondat jelentésével – vallotta meg az atya.

Ezt követően a dél-amerikai Ludo nagyheti szertartásairól láttunk képes összeállítást, s közös ebéd, majd dicsőítés után a Kossuth térre mentünk, ahol egyre növekedett a tömeg. Új és új tanúságtételek hangzottak el, folyamatosan szálltak a fohászok az égbe, helyiek és verbiták egyaránt megszólították a járókelőket. A bűntől való szabadulás történetét rövid pantomim illusztrálta Kinga és Alex testvér előadásában; a Szent Imre-plébánia és az Emmánuel Közösség fiataljainak alkalmi kórusa pedig karizmatikus dalokkal lelkesítette a térre érkezőket.



A városmissziós program ezután a templomban folytatódott. Missziós rózsafüzért imádkoztunk a világ éhező gyermekeiért, a hajléktalanokért, a prostitúcióból élőkért, a drogosokért, a katasztrófák, polgárháborúk és nemzetiségi konfliktusok áldozataiért. A misét követően evangelizációs esten arra buzdítottak bennünket, hogy mielőbb adjuk meg magunkat az örömnek, és növekedjünk a hitben – a kiosztott mustármagok is ezt nyomatékosították –, s e gondolat a másnap délelőtti, virágvasárnapi záró misén is megfogalmazódott, amelyen Fransis atya megáldotta a missziós keresztre kerülő táblát.

A befogadó családok nehéz szívvel váltak meg a misszionáriusoktól. A negyedik gyermeküket váró Mándli Orsolya, aki férjével az ifjúsági világmissziós Csóka Cecíliának tárta ki otthonuk ajtaját, így fogalmazott:

– Nagy ajándék volt az ittlétük, a nyitottságuk, sugárzó örömük. Azt éltem meg, hogy noha kinyitottam a szívem, a házam, a kamrám, sokkal többet kaptam, mint amennyit adhattam.