Még nem tudom, mi az árvaság

 Aztán kiderült, mindketten korán elveszítettük apánkat. Én három és fél éves koromban, nem maradt róla közvetlen emlékem, a magam teremtettségében dédelgetem őt, máig keresem nyomait, öregségemre vissza akarok térni az ő – általam hitt, remélt – életének nyomaiba, abba a világvégi (ugye, így mondják?) faluba, ahová legföljebb a nyári szünetekben látogatott vissza, az ősök földjére, s ezek az ősök megnőnek bennem, megdúsulnak lelkemben, mint zivataros eső után a sűrű pára. A nyáron még elmegyek Heidelbergbe, oda járt egyetemre (oda „is” – a szegedi Szentgyörgyi professzornál töltött évek után), de a visszavágyás mégis a faluba: ott vittem exhumált holttestének por-fémedényét kezemben a családi sírboltig, s hiába mondtam magamban a nagy mély gondolkodó (talán Thomas Merton?) szavával: a halottakat legkevésbé a temetőben keressétek – könny csordult végig az arcomon, s a temetőn átvágó parasztember megkérdezte a maga természetességével: aztán elég öreg volt ahhoz, hogy meghaljon? Velem szemközt a férfiembert az életéről kérdeztem, a hiányról faggattam, hogy talán enyhet adó írként (ó, micsoda egyszerű balgaság!) ráhelyezzem a magam sebére az ő apa-veszteség-élményét. Azt gondoltam, a közös fájdalom, a közös hiány enyhít valamit? Szép hosszú hallgatás, megrendülő arcizmok… – amolyan férfiasság. Aztán egyszer csak ez a nagyszerű ember rám köszörülte tekintetét: „Aztán később, negyvenéves voltam, meghalt az édesanyám. Akkor tudtam meg, mi az árvaság.” Azóta vontatom magammal ezt a mondatot, azóta sóhajtok fel (imádkozom) esténkét: köszönöm, Uram, még nem tudom, mi az árvaság. Tudom, mi a veszteség (apámat megette az idő), de még nem ismerem az árvaságot. pedig az élet rendje az (mondják az okosok), hogy előbb-utóbb megismerjük az árvaságot. De Uram, ne ma! És még holnap se…