Emelkedett pillanat

Felnövekedvén hajlunk arra, hogy ne változtassunk ezen a jól bevált szereposztáson; ki nem mondanánk, mégis alapvető igényünk, hogy anya szeretete maradjon természetes közeg számunkra, amelyet köszönettel (sőt, köszönet nélkül is) elfogadunk. Egyszer azután eljön a pillanat, amikor hatalmasra nőtt csecsemő lelkünk emberméretűre ugrik össze, és rácsodálkozunk a valóságra: édesanyánk személye egy szempillantás alatt érdeklődésünk középpontjába kerül. Élénken él bennem a kép, amikor a városmajori templom előtt udvariasan, de határozottan tolakodtunk előre a tömegben, alig jutottunk előre, a tér közepe táján megálltunk, és édesanya pipiskedve próbált kilesni a fejek közül (szegény, csak további fejeket láthatott), amikor a templomajtóban végre megjelent, akire régóta vártunk: Teréz anya. – Emelj föl! – kérte édesanya, és meglepődésemet látva felnevetett. Akkor derékon ragadtam, megemeltem, és tartottam, hosszan. Szerepcsere történt: karomban tartottam azt, aki a születésem óta a karján hordozott. Teréz anyát nem láttam, de édesanyám arcát igen, amikor már ismét mellettem állt: gyermekien boldog volt – ha jól emlékszem, ott fent, a fejek fölött még tapsolt is. Akkor ismertem meg anyám egyik legrokonszenvesebb tulajdonságát: a lelkesedni tudását.