Fotó: Bartha Angéla
Pezsgőt ittak, amikor megszületett, és kékrókabundába takarták – szerette mesélni Jóska a születéséről. Persze, mert az ostromkor jött a világra, a pincében pedig nem volt ivóvíz, és a nagy hidegben az édesanyja a saját kabátjába burkolta az újszülöttet. De Jóska mindennek a jó oldalát látta. Úgy érezte, a tenyerén hordja őt az Isten, onnantól kezdve, hogy néhány hetes korában, 1945-ben egy ágyúlövedék tőlük karnyújtásnyira csapódott be a házukba, és kiment a túlsó falon, anélkül, hogy fölrobbant volna. Öt bátyja után hatodik fiúként született – édesapjuk már evezősnyolcast tervezett, ám a hetedik gyerek kislány lett. A háború utáni évtizedek ismert körülményei ellenére a család komolyan gyakorolta a hitét, Jóska is a piaristáknál tanult. Három olyan döntése volt az életben, amiről utólag úgy beszélt, mint a Szentlélek egyértelmű vezetéséről, még ha akkor nem is tudta ekképp azonosítani ezeket. Az első az orvosi hivatása. Édesapja példája nyomán sebész lett. Még iskolás sem volt, amikor elhatározta, hogy orvos lesz, és soha fel sem merült benne, hogy más foglalkozást válasszon. A második a párválasztás. Meglátott egy lányt a villamoson, és igyekezett máskor is ugyanazon a járaton utazni. Rövidesen megszületett a szívében a bizonyosság: ez a lány lesz a felesége. Ötvenegy évnyi házasság után is azt mondta, Erzsit a Jóisten választotta ki a számára. A harmadik az Emmánuel közösség. Amikor lassan harminc évvel ezelőtt Erzsivel megismerték ezt a francia alapítású katolikus karizmatikus közösséget, az előbbi kettőhöz hasonló bizonyossággal érezte, ez az, amire az Úr hívja, és hazánkban is elindították a közösséget, amely azóta már a Krisztus-hívők pápai jogú, hivatalos nemzetközi társulása.
Még medikus volt, majd fiatal orvos, amikor megszülettek a gyerekeik, Jutka, Ági, Gyuri és Gergő. A négygyermekes apa szerepénél a nagypapaságot talán még inkább élvezte – tizenhét unokájának örömmel állt rendelkezésére.
Szerette az életet, evezett, motorozott, síelt. Azonnal benne volt minden tréfában, játékban. „Mindenkit szeretni kell – mondta, majd hozzátette: de van, akit lehet is.” A közösség felelőseként sosem papolt, nem dirigált, nem osztogatott tanácsokat, nem akarta előtérbe helyezni magát, de amikor megszólalt, a szavainak súlya volt. Tudott hallgatni és meghallgatni. Mindannyian fölnéztünk rá, fontos volt számunkra a véleménye. Egyszerűen jó volt a közelében lenni, a jelenléte biztonságot adott. Sugárzott belőle az a lelki béke, amelynek forrása Jézus volt. Az Isten iránti vágya mozgatta őt, s bennünket is a „vágyvezérelt” közösségi életre buzdított. Önzetlen volt, és nagyvonalú. A tárgyakkal, az anyagi javakkal kapcsolatban nagyon nagy szabadságban élt, ragaszkodásai nem a földi dolgokra irányultak.
Feleségével, Erzsivel együtt a rendszerváltás után fontosnak tartotta, hogy a karizmatikus megújulás közösségei tudjanak egymásról, kapcsolatban álljanak: sokáig tagja volt az ezt koordináló Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Országos Tanácsa Nemzeti Szolgáló Bizottságának. A 2007-es budapesti városmissziónak ő volt a világi főszervezője, ezt követően Erdő Péter bíboros egyházmegyei missziós referensnek kérte föl. A főpásztor az Egyházért végzett áldozatos munkájáért Szent Adalbert-díjjal tüntette ki a Marik házaspárt.
Jóska szilárd hite azokat is megérintette, akik nem voltak vallásosak.
Egész életében ugyanazon a munkahelyen dolgozott, bár időközben osztálya a Rókus kórházból kiköltözött Kistarcsára, ahol még nyugdíjazása után is vállalt munkát. A betegek ugyanakkor megtalálták Veresegyházon is, a Misszió Egészségügyi Központban.
Halálos ágyán megosztotta velem, mennyire jóleső, ugyanakkor zavarba ejtő számára az a sok visszajelzés, amit volt munkatársai küldtek neki arról, mennyi mindent köszönhetnek neki, milyen sokat tanultak tőle, épültek a példáján, pedig – ő úgy ítélte meg – semmi különöset nem tett. Betegségének nagy fájdalmait, szenvedését ő, aki autóvezetés közben is többnyire a rózsafüzért imádkozta, Mária kezébe ajánlotta mindazokért, akikről a Szent Szűz tudja a legjobban, hogy szükségük van rá.
A halálát megelőző napig nemcsak a hosszas személyes imaidejében, de Fábry Kornél és Kemenes Gábor atya jóvoltából az Eucharisztiában is találkozhatott az élő Krisztussal. Azon a szombaton 3 órakor szerettei elimádkozták ágya mellett az irgalmasság rózsafüzérét, majd röviddel ezután magához vette őt a mennyei Atya, akinek irgalmas jóságában sosem ingott meg a bizalma.
Végül álljanak itt szavai, melyeket arra a kérdésemre válaszolva mondott, mi a legfontosabb üzenete azok számára, akik közel állnak hozzá: „Csak azt tudom mondani bárkinek, elsősorban arra kell koncentrálni, hogy nekem jó kapcsolatom legyen Istennel, én legyek Jézus Krisztus elkötelezett híve, és ha így van, akkor ebből sok minden fog fakadni. Nem az én érdememből vagy ügyességemből, hanem pusztán abból a helyzetből adódóan, hogy ha odaadtam magam, akkor Isten nagyon sok mindennel megajándékoz. Azt tudom mondani mindenkinek, hogy elsősorban a saját lelki üdvével törődjön. Ez nem önzés, hanem olyanfajta vágy, irányultság, ami végső soron a környezete, a világ hasznára válik.”
