Margitka, a túlélő

Igaz, egy váratlan betegség megakadályozta ebben, de maga a tény, hogy volt fizikai és lelkiereje egy ilyen vállalkozáshoz, egyenesen lenyűgöző. Épp­úgy, mint a tizenhat esztendősen lágerbe került kassai polgárlány, a már világszerte ismert amerikai pszichológus, Edith Eva Eger életútja, aki tudományos és népszerűsítő előadásai végén mindmáig, nyolcvankilenc évesen is magas balettláblendítéssel köszön el a közönségétől. Az ő memoárja és fejlődésregénye, A döntés (Libri, 2017) azért volt kiváló felkészülés Holländer Margit könyvéhez, mert mindkettő a női túlélni tudás és életigenlés szép példája.
Margitka, aki a Békés megyei Dobozon született, majd Újpesten élte a munkáslányok életét, két évvel volt idősebb, mint sorstársa és mentalitásbéli rokona, a kassai Edit, aki egészen más – városi, iparos-értelmiségi – környezetből érkezett. Ez természetesen azt jelenti, hogy a Huhák Heléna–Szécsényi András szerkesztő- és szöveg­gon­do­zópárnak nagyon sokat kellett dolgoznia az 1987-ben elhunyt, világsikerek és diplomák nélkül is tündöklő egyéniségű asszony először kéziratban, majd 1962-ben gépiratban is fennmaradt naplójának szövegén. Tették ezt úgy, végtelen empátiával és szeretettel, hogy az Auschwitz-Birkenaut, Bergen-Belsent és Salzwedelt megjárt lány 1945 tavasza és ősze között papírra vetett visszaemlékezéseit ne „steril”, átfogalmazott formában, hanem a maga eredetiségében vehessük kézbe. Margit nem volt iskolázott és olvasott fiatal lány, de épp ezért jó érzéke volt ahhoz, hogy a lágerlakók jelentős, eddig kevésbé ismert rétegének, a nem értelmiségi foglyoknak az életéről, reagálásairól és szenvedéseiről tudósítson, mellőzve a műveltség, ha nem is meghamisító, de az élmények nyers valóságát mindenképpen tompító hatását. Nézzük, hogyan ír a sárga csillag viseléséről szólva: „Akinek az orra a kelleténél nagyobb, az már gyanús. Itt szedtek le a szemem láttára egy fiatal nőt, akinek nem volt a ruháján sárga csillag. Felháborodva tiltakozott, valóban igaza volt, a nagy orr nem minden esetben igazolja a hitleri fajelméletet. Az igazoltatott nő egy rendőrtiszt leánya volt.”
Döbbenetes hatásúak a napló szövegét át- meg átszövő „lágerfolklór” dalok és versek is, a bakanóták közeli, de azoknál sokkal keservesebb rokonai:

Lenn Birkenauban élni, jaj, de rossz,
Százezer zsidót a német kínoz.
Százezer sóhaj száll a lágeren át,
Mikor a Blanka célappelt kiált.
Ott, Birkenauban nagyon rossz a koszt,
Minden zsidónak hasmenést okoz.
Célappelt állni, Istenem, de rossz,
Hol szörnyű hőség, hol zápor kínoz.

…….

És mi térdre rogyunk mind,
S ha véget csengetünk,
Istenem, be jó.
Vár minket ott benn meleg takaró.
Eszünk, iszunk és alszunk.
És boldogok vagyunk, ha egyszer jóllakunk.
És növesztjük a kopasz hajunk.

(Auschwitzi lágernóták)

A valamelyest hosszabb idézetet többek között az indokolja, hogy szó essen az értelmiségi Edit és a munkáslány Margit visszaemlékezéseiben egyaránt hangsúlyos ételkészítés-mesélési motívumról, arról, amit a holokauszt-szakirodalom food talknak, ételről való beszédnek nevez.
Ne gondoljuk azonban, hogy Holländer Margit egyéniségéből és megrázó szövegéből hiányzik az evés-tisztálkodás-egészségi állapot szféráján túli, költőibb világ. Felejthetetlen például az 1944. augusztus 6-át idéző feljegyzése, amely az általa megélt első auschwitzi sorozás, azaz a szelektálás napjairól szól. Nem tudhatta még, hogy Mengele jobbra vagy balra, az életbe vagy a halálba küldi, mégis észlelte és később felidézte a nyári hajnalok szépségét: „Amikor a nap kezdett feljönni, furcsa vörös volt az ég, egy szélmalom háta mögött láttuk. Valami oly gyönyörű volt, hogy ilyet nem lehetett látni. Mindig mondtam, adná az Isten, hogy ne lássam ezt a gyönyörűséget.”
Margit, akit a tábori emlékkönyvekben „Mancinak” becéztek sorstársai, nem riadt vissza még az akasztófahumortól sem, amikor a tábor felszabadulásától a hazatérésig vezető, végtelennek tűnő útról írt: „Tegnapi számunkban közöltük, hogy a bergeni tábor szélnek ereszti heftlingjeit, (…) ellenkezőleg. A tábort védett nemzeti parknak nyilvánítják, és a legnagyobb gonddal fognak őrködni azon, hogy a heftlingek kipusztuljanak. Le fogják küzdeni az állományt pusztító súlyos betegséget, mint pl. ütéses tífusz, étvágy, honvágy…”
A Holländer-napló erejét, hatását fokozza a színes képmelléklet, Margit verébfej-betűs kézírásával és gyerekes rajzaival, továbbá néhány emlékkönyvbejegyzéssel, s a szabadulását dokumentáló igazolvány fotókópiájával.

(Holländer Margit feljegyzései a vészkorszakról és az újrakezdésről /1945–1946/, Budapest, Jaffa Kiadó, 2017)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..