Miért mennek el a jó emberek, akikre még szükség lenne, akiktől jobb ez a világ? Hiába volt a sok-sok imádság, amelyet a gyógyulásáért mondtak? Vajon hogyan kell értékelni egy ilyen, látszólag félbemaradt életet?
Elnéztem a gyásznépet a szentmisén, ahol kedves halottunktól búcsúztunk. A hét papot, a diakónusokat, a zsúfolásig telt templomot. Az első sorban helyet foglaló családot és az idős szülőket. A legközelebbi hozzátartozók arcán nem rémület és rettenet ül: valamennyien békességet és erőt sugároznak. A kamasz fiú még egy rövid beszédet is mond. Édesapja lelkierejéről, küzdeni tudásáról szól, majd egyszerű szavakkal elbúcsúzik tőle. A gyásznép tagjai közül sokan vidékről, külföldről érkeztek. Távoli rokonokat, rég látott barátokat hoz össze még egyszer ez a kedves, finom ember. Az áldoztatásnál szinte az egész templom megmozdul, előre jön, hogy vegye Krisztus testét. „Amilyen az elhunyt, olyan a gyásznép” – fogalmazódik meg bennem. A szertartás után feleségem vonja le a következtetést: „Péter sikeres ember volt. Nagyot alkotott!”
Valóban, ő a lelkében, a lelkekben építkezett és alkotott maradandót. Hívő és hitvalló ember volt. Bár elsősorban életével tett tanúságot Isten szeretetéről, szívesen beszélt hitéről, ha alkalma nyílt rá. Minden hivalkodás nélkül, okosan és egyszerűen tette ezt, tudva, hogy hallgatóinak mindez csak javára válhat. Hite és minden jó tulajdonsága csodásan ragyogott fel előttünk utolsó két évében, a betegség és a próbák idején. Szenvedése koronázta meg az életét. „Szerette Jézust, aki átadta neki legnagyobb kincsét, a keresztet, hogy együtt járják végig a keresztutat. Miközben »földi sátra« romlásnak indult, a lelke átalakult, és egyre hasonlóbbá vált a Fiúhoz” – fogalmazott plébánosa a szentbeszédben, Isten bölcsességének fényébe állítva az eseményeket.
Péter is meglátta szenvedéstörténete értékét és értelmét. Ő maga fogalmazott így: „Nincs más dolgom tehát, mint szeretetteljesen, bizalommal fenékig kiélvezni az Isten ölelését. Megtanulni teljesen, (nem jó még, talán így:) TELJESEN (na, még mindig nem elég, szóval:) T E L J E S E N rábízni magam Istenre, mint az egyetlen biztos pontra az életemben! Hogy kardcsörtető, ám hitében csökevényes tanítványból ismét gyermek lehessek: a mennyei Atya szerető gyermeke.”
A hitből fakadó szavak és tettek emberi értelemmel felfoghatatlan hatalmat hordoznak. Ki tudja, hogy Péter hány ember életében hagyott maradandó nyomot, és hogy magvetéséből milyen bőséges termés fakad majd a szívekben… Álljon itt erről néhány árulkodó mondat egy régi munkaadója tollából:
„Ő hívő volt, én nem vagyok az. Mégis biztos vagyok abban, amit leírok most: amit életében teljesített, és főleg, amit a halála előtt kiállt, arra csak olyanok képesek, akik a szó legnemesebb értelmében emberek, jó emberek, mondhatni a mai élet mindennapjainak szentjei.”
