Galambok, verebek, cinkék és mindenféle más kisebb-nagyobb tollasok sereglettek a levegőégen, olykor meg-megpihenve az ágakon, ereszeken, villanyoszlopokon. Be nem állt a csőrük, bár remélhetőleg a legtöbbnek azért elakadt olykor a hangja, ha valami élelemre lelt az istenadta. Mert bizony éhkoppon voltak országszerte jó egy hónapon át, amíg gyakorta esett a hó, aztán csak nehezen olvadozott a csontig ható zimankóban.
Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, mennyei Atyátok táplálja őket – próbáltam felidézni magamban a Biblia talán leginkább a helyzethez illő részletét, miközben épp egy harkály tüsténkedését figyeltem a konyhaablakból. Aztán – már kilépve a szabadba – egy verébcsapat élelemkereső civakodása kötötte le a figyelmem hosszú percekig. Majd egy holló körözése, aki odáig merészkedett, hogy le-leereszkedett a macskáink etetőtáljához, megkaparintani a benne hagyott maradék néhány csipetjét.
Azóta visszatért a tél, s bizonyára eltart még néhány hétig, mire teljesen kilábalunk belőle. A madarak is újra halkabbak, rejtőzködőbbek lettek, ki tudja, merre járnak, de tartós visszatérésük – ez a minden tavaszelőn újra átélt, csak rendre elfeledett varázslatos élmény – talán már nem várat sokáig magára. Ám addig is, aprócska részt vállalva a főszereplők gondviseléséből, istókuccse kiszórok nekik pár zacskónyi magot a ház körül, egyúttal bocsánatot kérve tőlük, hogy az idei szezonban eleddig valahogyan elfeledkeztem róluk.