Már be vagyunk drótozva

„Szinte szimbolikus – mondta Mihalik Béla –, hogy éppen ekkoriban, 1948. október 31-én állították fel Budapesten, a Mária utcai Jézus Szíve-templom mellett az Úti Boldogasszony-képet, amelyet majd 1949. augusztus 2-án megrongáltak, és amely a jezsuitákhoz kötődő hívek számára valóságos zarándokhely lett, s a külföldre induló jezsuitáknak is fontos szimbólumává vált.”
Feigl Rudolf testvér visszaemlékezése szerint vasárnap délután indultak el a pesti házból a kalandos, valóban életveszélyes útra. „Előbb még letérdeltünk az Úti Boldogasszony képe előtt, és imádkoztunk, hogy utunk jól sikerüljön.”
Az illegális határátlépés nem volt ismeretlen a jezsuiták előtt. A rend általános főnöke 1942-ben meghalt, de a háború miatt csak 1946-ban hívhattak össze általános rendi gyűlést. A kiutazásra már ekkor sem kaptak engedélyt, így idősebb Varga László, Csávossy Elemér és Nagy Töhötöm atya titokban hagyta el az országot.
Sopronig vonattal utaztak, majd lovas kocsival indultak Sopronkőhidán át Fertőrákos irányába. „Félúton leszálltak, és egy erdőn át gyalog vágtak neki az útnak az osztrák oldalon lévő Meggyes – Mörbisch am See – község felé, ahol a plébánián szálltak meg. „Ne feledjük, hogy ebben az időben – egészen 1955-ig – Ausztria keleti része a szovjet megszállási övezethez tartozott.
A három jezsuita autóbusszal érkezett Bécsbe, ahol a helyi rendtagok hamis személyi okmányokkal látták el őket, így sikerült átjutniuk a szovjet zónán. Az innsbrucki jezsuita rendházban vették át vatikáni útlevelüket, amellyel végül eljutottak Rómába.
1948-ban ehhez hasonló módon tervezték a tanuló jezsuita fiatalok – az úgynevezett skolasztikusok – külföldre szöktetését. Fábry Antal szegedi rektor értesítette Borbély István tartományfőnököt a tarthatatlan helyzetről. Az 1946-ban megválasztott Jean-Baptiste Janssens generális azzal segítette a magyar jezsuitákat, hogy tíz magyar fiatal rendtagot külföldi – német és holland – jezsuita kollégiumokba hívott prefektusnak. Útlevelet „természetesen” nem kaptak, ezért Borbély István tartományfőnök hozzájárult az illegális határátlépés előkészítéséhez.
Tízen vágtak neki a határnak ezen alkalommal, négyüket azonban elfogták, „közülük ketten hat hónapi börtön után 1949. július elején ismét megpróbálkoztak a szökéssel. Néhány hónappal korábban a tartományfőnök is menekülni kényszerült, miután Mindszenty József hercegprímás 1948. decemberi letartóztatása után ő is egyre szorongatottabb helyzetbe került. Előbb Budapesten, majd a Nyugat- Dunántúlon bujkált, végül 1949 januárjában sikerült átjutnia a határon Bécsbe. Borbély István menekülése után Tüll Alajos vette át a magyar provincia vezetését. 1949 januárjában – nyilván a két fiatal és Borbély tartományfőnök sikeres menekülésével összefüggésben – a generális üzent, hogy a többi szegedi skolasztikust is igyekezzenek kijuttatni.
Három atyát bíztak meg a szökés előkészítésével: „A burgenlandi születésű Őry Miklós mérte fel a határhelyzetet, aki úgy jellemezte azt: már be vagyunk drótozva, de aknákat még nem helyeztek el. Fábry Antal szegedi rektor szervezte meg a növendékek és a tanárok feltűnésmentes kijutását a dél-alföldi városból. A harmadik szervező Legeza Mihály volt. A kiadások fedezésére ötvenezer forintot különítettek el.” (Óriási összegnek számított ez akkoriban, egy nagy házat lehetett vásárolni ennyiért.)


Kétféle úton szervezték meg a szökést. Az egyik csoportnak a határ menti területről származó atyák és azok családja segített. A másik kínálkozó lehetőség pedig a Bécsbe induló Arlberg expressz volt.
A határ mentiek segítségével szervezett szökéseknél Baracskay Gézáné, az egyik novícius édesanyja segített. Ő talált olyan embercsempészt, aki személyenként ezer-ezerötszáz forintért vállalkozott arra, hogy a jezsuitákat átvezesse a határon. 1949. május 19-én azonban Virágh Andor és Fábián István szökésekor mindhármukat elfogták.
Az Arlberg expresszel való menekülést „eleinte egy postai alkalmazott, majd két szerzetesnövendék segítségével szervezték meg, akik e célból munkásként helyezkedtek el a Keleti pályaudvaron. Ők szerelték fel a deszkalapokat a Bécsbe induló expressz tengelyére, illetve az üres akkumulátortartály is alkalmas búvóhelynek bizonyult.
A szerelvény a Budapest– Szob–Galánta–Pozsony útvonalon jutott el Bécsig. A fiatal rendtagok indulás előtt nem ettek és ittak, nehogy emiatt kínos helyzetbe kerüljenek. Karóra és menetrend segítségével követték a megtett utat a rejtekhelyen.
Nem mindenki tudott ezen a módon kijutni az országból. Deák Ferenc atya is a deszkadobozban távozott volna, ám „zömökebb testalkata és méretei miatt nem fért volna be, így végül még 1948-ban ő is egy Sopron melletti pap ismerősének segítségével jutott át a kerítésen Fertőrákos térségében.”
1949 első két hónapjában tizenöt fiatal rendtag menekült ki az országból a vasúti szerelvény alján, nem sokkal később azonban, március 24-én a Keleti pályaudvaron dolgozó vasutasok fölfedezték Lázár József és Wéber János skolasztikust, s átadták őket a rendőrségnek. (Én úgy hallottam, a kerekek ellenőrzése során a kalapács véletlenül odébb lendült, s valami puhába ütközött.)
Ezután Fábry Antal szegedi rektornak is menekülnie kellett. Ezzel lezárult az első menekülési szakasz, amelynek során hat szerzetes tanár és negyven-negyvenöt növendék hagyta el az országot.
„Az első hullám viszonylagos sikere után Janssens generális az olasz követség segítségével értesítette Tüll Alajos provinciálist, készítsék elő a tanulmányaik befejezése előtt álló novíciusok külföldre szöktetését, hogy fogadalmukat már külföldön tehessék le.”
Az újabb szökés költségeinek fedezésére százezer forintot fordítottak. Ez a Szív újság bevételeiből állt a jezsuiták rendelkezésére, s eredetileg a zugligeti lelkigyakorlatos ház és noviciátus felújítására akarták fordítani.
Két csoportot alakítottak ki. 1949. augusztus 14-én és 15- én tizenhárman indultak vonattal Kelenföldről a határközeli Hegykőre, ahonnan gyalog kellett átjutniuk az osztrák oldalra. Az első csoportba tartozott Jálics Ferenc, aki így emlékezett vissza erre az időre: „A Fertő-tó keleti oldalán gyalogoltam tizenkettedmagammal északnak vezetőinkkel, akik aknák közt, keskeny kitaposott ösvényen vezettek a határon túlra.” A legközelebbi osztrák faluból, Illmitzből rejtjeles üzenettel értesítették sikeres határátlépésükről a bécsi jezsuitákat, akik a szovjet zónán át Bécsbe – majd Innsbruckba – juttatták magyar rendtársaikat.
„A másik csoportnál nem várt nehézség merült fel. Kapuvárnál Weissmahr Bélát (a későbbi kiváló filozófust, teológust) és Pécsi Lászlót igazoltatták. Pécsi leugrott a mozgásban lévő szerelvényről, s gyalog indult Hegykő irányába. Miután társait nem találta, Sopronkövesdre ment, ott azonban elfogták, s Weissmahr Bélával együtt őrizetbe vették. A második csoport többi tagja szerencsésen átjutott a határon.
Weissmahr és Pécsi elfogásáig összesen hatvannyolcan szöktek külföldre, a két novícius lebukásával azonban újabb letartóztatásokra lehetett számítani. Tíz nappal később valóban őrizetbe vették Kovács Jenő novíciusmestert. Tüll Alajos megbízta Reisz Elemért, szökjön külföldre, s vegye át az ottani rendtagok vezetését. A maga várható letartóztatására készülve pedig megbízta Csávossy Elemért az itthoni rendtartomány irányításával. Reisznek sikerült kijutnia, s ettől kezdve a magyar jezsuita provincia évtizedekre két részre szakadt: az úgynevezett I. szekciót az idehaza maradt – rövidesen titokban működő – rendtagok alkották, a II. szekcióhoz a nyugatiak tartoztak. „Tiltott határátlépés bűntette és annak elősegítése címén Weissmahr Bélát és Pécsi Lászlót hat hónapi fogházra, Tüll Alajost első fokon négy, másodfokon két és fél évre ítélték, míg Kovács Jenő négy év büntetést kapott.”
A menekülés azonban ezzel nem ért véget. Az 1948 decemberében elfogott Keresztény Gyula és Viola Kálmán 1949 júliusában sikeresen kijutott. Ettől kezdve már egyéni akcióknak kell tekinteni a szökéseket. Az itthon maradt vezetők a rendtagok szabad döntésére bízták, hogy maradnak- e vagy nekivágnak a veszélyes útnak. 1949 nyarán – ugyancsak kalandos úton – érkezett Innsbruckba Feigl Rudolf és Müller Rezső. 1950 nyarán Bóday Jenő – elöljárói engedélye és tudta nélkül – Csehszlovákián át szökött Ausztriába. Egy szlovákiai magyar pap útmutatása alapján érte el – kísérőjével – a Morva folyót, amelyen átúszva jutottak osztrák területre.
Reisz Elemér, a külföldre menekült jezsuiták elöljárója 1950 májusában már arról tájékoztatta a rend római vezetését, hogy minden összeköttetésük megszakadt Budapesttel.
Az 1956-os forradalom leverése után – amikor több százezer magyar vágott neki a határnak – újabb jezsuiták jutottak külföldre, köztük Cser-Palkovits István atya 1956. november 23-án. 1957 elején Babos István szökött át a határon. Utolsónak Somogyi Szilárd hagyta el az országot 1957. január 25-én.
A hivatalos rendi kimutatás szerint 1946 és 1956 között – akkori szóhasználattal – százharmincöt jezsuita disszidált. „Az 1948-ban háromszázkét főt számláló magyar provincia több mint harmada távozott. 1956-ban a jezsuiták – maguk is menekültként – az Ausztriába érkező nagyszámú magyar menekült lelkipásztori gondozását igyekeztek ellátni. Ezt követően a világ több mint két tucat országába szóródtak szét, ám jellemzően itt is a helyi magyar közösségekhez csatlakoztak.”