Májusi életige: „Aki szeret engem…”

Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. S én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki. (Jn 14,21) Ahhoz azonban, hogy Jézus kinyilatkoztassa magát, szeretnünk kell. Elképzelhetetlen olyan keresztény, akiben nincs lendület, akinek ez a szeretettöltés nincs a szívében. Az óra nem jár, nem mutatja az időt – mondhatni nem is óra –, ha nincs benne rugó vagy elem. Ugyanígy a keresztény sem érdemli meg a keresztény nevet, ha nincs benne állandó készség és törekvés arra, hogy szeressen. Jézus összes parancsolatát ugyanis ez az egy foglalja össze: szeressük Istent és a felebarátot, akiben Jézust kell látnunk és szeretnünk. A szeretet nem puszta érzelem, hanem élet, mely testvéreink, főként a mellettünk élők szolgálatában lesz kézzelfogható: sok apró, alázatos szolgálatban. Charles de Foucauld ezt mondja: „Ha az ember szeret valakit, valóságosan a másikban él; a szeretet által benne lakik, benne él. Többé nem önmagában él, hanem »elszakad« énjétől, és önmagán »kívül« létezik.” Az ilyen szeretet útján hatol belénk az ő fénye. A szeretet a fény forrása: ha szeretünk, jobban értjük Istent, aki maga a szeretet. Ezért még inkább szeretünk, és még inkább elmélyül a kapcsolatunk felebarátainkkal. A fény, Istennek ez a szeretetteljes ismerete tehát az igazi szeretet záloga és bizonyítéka. Megvilágosítja Isten akaratát; békét ad, derűt, és Isten igéjének mindig új megértésével gazdagít. Melengető fénye ösztönöz, hogy egyre biztosabban és gyorsabban járjuk életünk útját. Amikor a lét árnyai bizonytalanná teszik lépteinket, vagy sötétség akadályozná a haladást, az evangéliumnak ez az igéje emlékeztet majd, hogy a szeretetben újra kigyullad a fény; hogy a szeretetnek egy apró gesztusa (egy fohász, egy mosoly, egy szó) is elegendő, hogy máris feltűnjön egy fénysugár, és folytatni tudjuk utunkat.