Édesapja intézte a hivatalos iratok beszerzését. Az osztrák vízumért Pestre kellett felutaznia. Itt már a Győrbe induló vonatra szállt, hogy az ottani pályaudvaron lányával találkozva elindulhassanak Luxemburg felé. „Trieren keresztül egy hosszú utazás után megérkeztünk Limpertsbergbe, a zárda kapujához. Itt apám még egyszer megkérdezte: Nem gondoltad meg magad? Ne forduljunk vissza? – Huszonhárom évesen, 1937. december 8-án, szeplőtelen fogantatás ünnepén léptem be a zárdába. Nemzetközi rendház lévén francia, holland, lengyel szerzetesek laktak itt, akik közül egyesek karnővérek, mások dolgozó nővérek voltak. Rajtam kívül még három magyar lány is élt itt, akik 1934-ben léptek be.” A nővérek reggel fél hatkor keltek, elmondták a zsolozsmát, majd következett a szentmise. A laikus nővérek a mise elején áldoztak, mert utána rögtön a napi munkájukat kellett végezniük. A többi szerzetes, köztük Ilona nővér is, még elimádkozták a terciát, majd megreggeliztek. Amikor nem volt böjt, egy bögre árpakávét kaptak cukor nélkül és fekete vagy fehér kenyeret, melyhez kevés vajat, lekvárt vagy sajtkrémet ehettek. Böjti időben a kávé mellé egy szelet üres fekete kenyér járt. Délben lelkiismeret-vizsgálat, majd az úrangyala imádság következett. Mire fél egykor ebédhez terítettek, már igencsak megéhezett mindenki. Amikor jött a háború, sokan éheztek a városban, és a főnöknő segítette őket élelemmel. Akkor hatvanöten éltek a zárdában. A zavaros, háborús időkben ijesztő hírek keringtek, hallották, hogy a megszálló német hadsereg egyik egysége rátört egy férfikolostorra, a szerzeteseket egyszerűen kivitték a havas erdőbe, és otthagyták őket. A domonkos nővérek, felkészülve a legrosszabbra, az öregeket és betegeket kórházakban helyezték el. 1941. február 24-én, húshagyókedden hozzájuk is berontottak a németek, betörték a gazdasági udvar ajtaját, s betereltek mindenkit a káptalanterembe. „Pontosan tudták, hányan vagyunk, kijelentették, a zárda megszűnik. A nővéreket motozással fenyegették, és felszólítottak, aki ki akar lépni, csak szóljon, ők mindent elintéznek. Két nagy busz állt a ház előtt. Egy órát adtak a csomagolásra, gyorsan összekapkodtuk, amit tudtunk. A buszokat motoros rendőrök kísérték. Többórai utazás után érkeztünk meg ötvenöten a németországi Klauzenbe, a domonkos nővérekhez. Ők semmit nem tudtak érkezésünkről, de szeretettel fogadtak. Az első éjszakán szalmazsákon aludtunk, majd a közelben lévő fogadóban kaptunk helyet. Hideg tél volt, fűtetlen szobákban szállásoltak el…” Hamarosan mindenki szétszéledt, mivel a három magyar fiatalnak – köztük Ilona nővérnek is – lejárt az útlevele, érvényesítésére Magyarországra kellett utazniuk. Badalik Bertalan provinciális fogadta őket a Thököly úti domonkos zárdában. Innen továbbutaztak Kassára, az ott működő domonkos tanító rendhez. „1941. június 26-án hatalmas bombázást éltünk át. Reggel óta három repülőgép körözött felettünk. Ebéd előtt az oratóriumban imádkoztunk. Nagyon meleg volt, ezért a nagy ablakokat nyitva tartottuk. Ima közben a repülőgépek zúgása egyre erősödött, majd borzalmas recsegést, ropogást, durrogást hallottunk, az ablakok erősen rázkódtak. Nem tudtuk hirtelen, mi történt, lerohantunk a szuterénbe. Amikor a zaj elült, akkor tudtuk meg, hogy a postapalotát bombázták a repülők. Egy nagyobb repesz betörte a kápolna üvegtetejét. Akkor még nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy valójában orosz felségjellel ellátott német repülőgépek bombáztak, így provokálva ki, hogy Magyarország is belépjen a háborúba.” 1944 márciusában Magyarországot is megszállták a németek. Megjelentek a kassai zárdában is, és közölték: a tanítás megszűnik, az internátusban lakókat haza kell küldeni. Ilona nővér ezután a kertben talált munkát magának, gyümölcsöt szedett, télen havat lapátolt. 1945-ben, a húsvétot követő csütörtökön vitték el őket Kassáról. Ekkor már közeledtek az oroszok, sokakat kilakoltattak, akik szekérre rakták kevés holmijukat, úgy indultak új hazát keresni maguknak. A tartományfőnöknő autóval elfuvarozta a nővéreket és csomagjaikat Magyarországra. Ilona nővér a pesti zárdába került, mert a dolgozó testvéreket behívták katonának, és nem volt, aki elvégezze a házimunkát. Itt 1948-ig éltek, majd Szegedre költöztek, ahol akkor alapították meg a domonkos szemlélődő apácák monostorát. De ekkor már a hatóságok közbeléptek. Sorra „új lakóknak” utalták ki albérlet címén a nővérek házában lévő szobákat. Az egyik lakó nem fizette a lakbért, hanem feljelentette Ilona nővért, aki három hónapig volt előzetes letartóztatásban a szegedi Csillag börtönben. A tárgyaláson ekkor még fölmentették… Egy reggeli mise után a hívektől tudták meg, hogy éjjel keresték őket az ávósok, de az emberek, akik hozzájuk jártak misére, nem árulták el hollétüket. „Reggeli után szerzetesi ruhában bementem a szemináriumba Eufémia nővérrel. Ott azonnal civil ruhát kaptunk, és máris csomagolnunk kellett, este hatkor már senki sem lehetett a házban. Először hazamentem a szüleimhez, később Pestre utaztam, egy ismerős jóvoltából kaptam állást egy gimnáziumban, háromszáz forint volt az első fizetésem. Lakást is sikerült szereznem, ahol takarítás ellenében lakhattam. Nyolc év után a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet kesztyűrészlegében dolgoztam, tíz éven át. Később a Cserhát utcában egy világi harmadrendi osztotta meg velem a lakását, majd együtt költöztünk ki Rákosszentmihályra, ahol haláláig ápoltam őt. 1999-ben jöttem az illegalitásban hozzánk csatlakozó nővérekkel Nagylózsra, majd a kárpótlásként kapott összegből Gödön vettük meg ezt a házat” –fejezi be kalandos életútjának történetét a most kilencvenöt éves Ilona nővér, aki augusztusban ünnepelte fogadalomtételének hetvenedik évfordulóját.
