Néhány éve Gyula bácsi Szobra költözött, és rövidesen engedélyt kért arra, hogy részt vehessen felnőttkatekézisünkön. A csoport tagjai örömmel fogadták érkezését, és úgy vettem észre, hogy hozzászólásai és meglátásai igazi gazdagodást jelentettek mindnyájunk számára. Néhányszor úgy adódott, hogy főiskolai teendőim miatt távol kellett maradnom, és ilyenkor megkértem, vezesse le ezeket az alkalmakat. Volt gyakorlata ebben, hiszen hasonló helyzetekben nagybörzsönyi lelkészként rendszeresen helyettesítették egymást akkori plébános kollégájával, Szappanyos Béla atyával, akivel a kezdetektől testvéri kapcsolatot ápolt. Annak idején Béla atya részt vett Gyula bácsi lelkészi beiktatásán, ahol így fogalmazta meg az ökumenizmus melletti elkötelezettségét: „Úgy szeretném, ha a hegyen álló katolikus és a patak mellett álló evangélikus templom harangjai sose feleselnének, hanem mindig együtt dicsérnék az Istent!”
Amikor a tavalyi tanévtől részidőben a budapesti Patrona Hungariae gimnáziumba kerültem iskolalelkésznek, az új időbeosztásom miatt elgondolkodtam azon, hogy esetleg csütörtök esténként folytassuk-e a felnőttkatekézist. Ott volt ugyanakkor az is, hogy a csoport tagjai mindig hosszan lelkendeztek azon alkalmakról, amelyeket a lelkész úr tartott. Észrevettem, hogy a nyugdíjas korosztályhoz Gyula bácsinak sokkal jobb érzéke van, mint nekem. Mind a lelkiség sajátosságai, mind a megközelítések, mind a témafelvetések jobban illeszkednek a csoporttagok igényeihez, s a tanítás és információátadás mellett nála nagyobb hangsúly kerül a személyes vonatkozások és tapasztalatok megbeszélésére. A másik dolog, amire felfigyeltem, hogy az a több évtizedes hittapasztalat, melyet egy élettel betelt idős ember magáénak mondhat, olyan adottság és adomány, amelyre mindannyiunknak szükségünk van, és nemcsak nekem tett jót, de a hittanosok lelki fejlődésének is. Ezért hát úgy döntöttem, teszünk egy próbát, és megkérem Gyula bácsit a felnőttkatekézis vezetésére.
A döntés szerencsésnek bizonyult, mivel a kis csoport szépen gyarapodott. Mostanra tizenhat-tizennyolc körül van a rendszeres résztvevők száma. 2010-ben az imádság volt a téma, melyet a tízparancsolat, a miatyánk és a hitvallás szövegeinek segítségével dolgoztak fel, míg a következő évben Jézus példázatait vették sorra. Ezt követte 2012-ben
A Biblia néprajza című sorozat, idén pedig Mácz István Kísértés a jóra című könyvének alakjaival foglalkozva erkölcsi kérdések állnak a hittanórák középpontjában.
Gyula bácsival, aki időközben szinte már tiszteletbeli szobi káplánná vált, egy-két hetente összeülünk, és egy kávé mellett megbeszéljük az elmúlt alkalmak történéseit, illetve egyeztetjük a következő időszak tematikáját. Ilyenkor kitérünk a felmerült kérdésekre, esetleg nehézségekre, és persze az aktuális örömökre is. Gyula bácsi mindig akkurátusan ügyel arra, hogy a hagyományos teológiai szembenállásokat okozó témákat a maga részéről diszkréten kezelje és tiszteletben tartsa. Ezeket inkább a plébános hatáskörébe utalja, hogy velem beszéljék meg a hívek. Megtörtént azonban már az is, hogy amikor Luther Mária-tisztelete valahogy szóba került közöttünk, kicseréltünk egymás között egy-két tanulmányt a kérdésről, és végül ezek ismeretében mégis beszélgettek a témáról az egyik karácsonyt megelőző katekézisen.
A hittancsoport tagjai hétről hétre előre megkapják az adott órán feldolgozandó imádságokat, szövegeket. Idén már jó előre mindenki hozzájutott az említett „tankönyvünkhöz”, hogy ők is felkészülhessenek a következő hét témájára. Egy ideje rendszeressé vált, hogy megünneplik a névnapokat és születésnapokat, és megemlékeznek a liturgikus időszakok sajátosságairól. S mivel a beszélgetések során nemegyszer egy-két jó könyv címe is felmerül, a plébániai könyvtárunk kötetei egyre inkább kézről kézre járnak, újabb témákat szolgáltatva a csoporttagoknak a közös feldolgozásra.
Ami az elmúlt évek során a plébániánkon kialakult, az talán nem más, mint egy kis ökumenizmus a plébániai gyakorlat szintjén, olyasmi, amiről Ferenc pápa is beszél időről időre. Krisztus-kereső emberek közössé tett keresése, mégpedig nem csupán egy-egy apró gesztus vagy ünnepi istentisztelet erejéig, hanem a hétköznapok során életre váltva. Nagyon jó érzés ilyesmiben részt venni.
a szerző plébános
