Az egész történés súlytalannak, lényegtelennek tűnt, és anélkül ment el mellette, hogy valami érzékelhető nyomot hagyott volna benne. Természetesen a Szentléleknek ilyen alkalmakkor is van rá módja, hogy kifejtse hatását lelkünk mélyén, de azt talán senki nem vonja kétségbe, hogy nem lehet célunk az ilyen liturgiák végzése. Egy átlagos liturgián részt vevő nem gondolkodik azon, mit lát, mi hogyan hat rá, legfeljebb ilyeneket fogalmaz meg: szép volt a mise, a pap szépen, gondolatébresztőn beszélt. De vajon mi tesz maradandóvá egy-egy ünneplést?
Talán nem is gondolunk rá, de egy liturgikus cselekménynek ugyanúgy van dramaturgiája, hatásos felépítettsége, mint bármelyik színházi előadásnak. A rajta végigvonuló feszültségi ív erőteljesebben bevon, vezet, és megérkezésre segít, s ez ugyanúgy igaz a részletekre, mint az ünneplés egészére. Azt, hogy a lelkek mélyén valóságosan végbemenő történés, az isteni ige szíveket átjáró működése akadálytalan vagy éppen intenzívebb lehessen, a külső cselekmény végzési módja nagyban elősegítheti. A dramaturgia különböző eszközeit bőségesen szoktuk alkalmazni szertartásaink végzésekor – akár tudatosul ez bennünk, akár nem. Ilyenek például a prózai vagy énekelt előadásmód váltakozása, az egyes mozzanatokat megelőző vagy követő csend megtartása, az előadó személyek váltakozása, az egyes történéseket kísérő gesztusok különbözősége, illetve más kísérő mozgások, mint például valaminek a behozatala vagy valaminek a körülállása. A bevonuló ének éneklésével a közösség különböző helyekről összejött tagjait mintegy odavezetjük az elkövetkezendő történéshez. Ezt követően lépésről lépésre „érkeztetjük meg”, vonjuk be a résztvevőket az Isten-tisztelés közösségi eseményébe, s hirdetjük meg jelen ünneplésünk szándékát, okát. Ezt szolgálja az üdvözlés, a bevezető szavak és a bűnbánati ima. Az Uram irgalmazz, a dicsőítő ének és a kollekta már a belső feszültség fokozódását hozza magával. Szentmisénk egyik csúcspontja az igehirdetés, annak a mozzanatnak a megjelenítése, hogy Isten szól az ő népéhez. Az eucharisztikus ima az átlényegüléssel és az áldozat bemutatásával, majd annak doxologikus lezárásával, az Úr imájának elmondásával odavezetnek a szentmise csúcspontjához: a kommunióhoz, amit az áldozás utáni csend emel ki és visz nyugvópontra. Az ezután következő záró szertartások mintegy lecsengetik, „megérkeztetik” az istentiszteleti történés belső dinamikája által támogatott lelki történéseket. A természetes folyamatokat és dinamikákat feltételező belső, isteni történések látható jelek általi ünneplése feltétlen gondosságot és figyelmet kíván az ünneplés vezetésével megbízott lelkipásztoroktól. Nem kell mást tenniük, mint mélyülő megértéssel fordulni mindahhoz, amit megelőző korok bölcsessége felhalmozott liturgikus hagyományaink kincsestárában.
