Az ókeresztény kor ennek különösen is tanújelét adta. Általános gyakorlat volt húsvét vigíliáján a felnőttek számára a beavatás szentségeiben való részesedés. A katekumeniskolában folyt a felkészítés a szentségek felvétele előtt, de az oktatás és az újabb ismeretek közlése nem fejeződött be a szentségek kiszolgáltatásával. Ismerjük Szent Ágoston egyik húsvétvasárnap esti beszédét, amelyben az újonnan megkereszteltektől szinte bocsánatot kér, hogy még most sem pihenhetnek, hanem az ő tanítását kell hallgatniuk. Több beszédében is különbséget tesz az „újszülöttek” és a hívek között, akiket csak „tejjel” szabad táplálni. Keleten és nyugaton egyaránt ismerünk olyan nagy egyéniségeket, akiknek müsztagógikus (beavatás utáni) katekézisei példaértékűek még a mai egyház számára is. Ilyenek Jeruzsálemi Szent Cirill (+387) és Szent Ambrus (+397). A tanítás elsősorban húsvét hetében folyt. Bár nagyon gondosan végezték az előkészületi oktatásokat, fontosnak tartották az azonnali folytatást. Húsvét nyolcadában megkülönböztetés végett fehér ruhát hordtak az új keresztények, és csak a következő – nálunk fehérvasárnapnak nevezett – vasárnap volt a „fehér ruhák letétele”, és ettől kezdve már a hívek közösségében folytatták tanúságtevő életüket. Milyen ismereteket közöltek ebben az oktatásban? Elsősorban az előkészületi oktatás ismereteit mélyítették el. Éppen ezért a beavató szentségekről beszéltek ismételten. Érdemes megjegyezni egy apró epizódot Szent Ambrus gyakorlatából. Ő mise alatt tartotta a beszédeket, és mivel – véleménye szerint – az új keresztények nem értették világosan az adományok felajánlásának jelentését, ekkor még ezt a feladatot nem láthatták el. A római papság liturgikus kódexe, a Sacramentarium Gelazianum húsvét nyolcadára két miseszöveget közöl (az új keresztényekért, illetve a hívekért), a pápai liturgikus kódex, a Sacramentarium Gregorianum viszont nem tud erről a megkülönböztetésről, hanem inkább húsvét misztériumára irányítja a figyelmet. Joggal tehetjük fel a kérdést: vajon mit jelent a mai egyház számára, hogy ismeri ezt az ókeresztény gyakorlatot? Időszerűségét mutatja, hogy ismét élő gyakorlat a felnőttek beavatása a keresztény életbe. Előtte végigjárják az egyes állomásokat, és a közösség előtt készülnek életük nagy eseményére. Utána pedig feladatuk a tanúságtevő élet. De ez egyben felszólítja a híveket is keresztény életük megújítására. Az egyik neves liturgikus folyóirat egy számot arra fordított, hogy kiváló szerzőket felkérve egy-egy tanulmányban valamennyi szentség vonatkozásában mutassák be az ősegyházi gyakorlatot. Két megállapítást tettem magamban a cikkek elolvasása után: mennyire fontos egész életünkben a szentségekre való felkészülés, de ugyanannyira fontos az utána való elmélkedés, ima és hála mindazért, amit a szentségek számunkra közöltek. Ez már az istengyermeki élet világa. Bizonyára valamennyien megértjük a beavatás szentségeit követő tanítás fontosságát. Ezután csak egy lépés eljutni odáig, hogy a szentségek révén Urunk úgy lesz útitársunk egész életünkön át, amint a tanítványoknak volt az emmauszi úton.
