Liturgia: Történelmi bevezetés ” (Præorator 2.)

A későbbi századokban folyamatosan kialakultak a liturgikus könyvek – amint erről ezeken a hasábokon már többször is írtunk. A hivatalos liturgikus könyveken kívül azonban – mint a Misekönyv, a Rituale Romanum, stb. – voltak olyan könyvek is, amelyek a hívek összejövetelein, zarándoklatain, imaóráin végezhető imákat, szertartásokat tartalmazták. Így már a XIX. században készültek olyan népnyelvű imakönyvek, amelyeket egy-egy vagy esetleg több egyházmegyében is egységesen használtak. Ezeket a könyveket a lelkipásztori szükség hozta létre, hogy bizonyos imádságok ugyanazzal a szöveggel kerüljenek használatba. Így biztosították az egyöntetűséget. De ennek ellenére előfordultak különbözőségek is. Emlékszem ministráns korom problémájára: mikor a szomszédos budai plébániára mentünk litániára, ott a szentségkitételt máshogy végezték, mint nálunk. Amikor az egységesítési törekvések megkezdődtek, a közös könyv szerkesztése lényeges feladat volt. Az egyházmegyei – nálunk litániás könyvnek nevezték – liturgikus könyvek teljesen a helyi igényeket szolgálták. A székesfehérvári könyvben részletes közlést találtunk a szentmise közös imádságairól, még nevet is adtak neki a szerkesztők: liturgikus misemagyarázat. Ne felejtsük el, hogy ez annak idején nagy jelentőségű volt, mert latin nyelven végeztük a szentmiséket, kivéve a szentlecke és az evangélium olvasását, ami magyarul történt. Ha pedig más egyházmegye könyvéből vettek át egy-egy ájtatosságot, azt mindig jelezték. Így például szinte valamennyi könyvbe belekerült az esztergomi egyházmegye csodálatosan szép, ma is használt keresztútja. Azt is érdemes megjegyezni, hogy számos alkalommal a plébánosok maguk is bővítették a könyveket. Ha hallottak egy-egy szép imát vagy más ájtatosságot, meghonosították saját plébániájukon. Ezért számos, kézírással történt bejegyzést találunk ezekben a könyvekben. A későbbiekben pedig ezeket már írógéppel készítették el, a megfelelő helyre beragasztották.

Ez a sokszínűség nem volt a hívő nép jámborságának kárára. Érzékeltette, hogy milyen finom megfogalmazásokat és szép imádságokat használtak. Bizony, a tudományos feldolgozásnak is lenne értelme, mert ezek helyi és különböző kori sajátosságokat tükröznek. Az egységes vezérkönyvhöz az első lépés a Collectio Rituum (1961), bizonyos szertartások gyűjteménye volt. Több magánkiadás után sokkal bőségesebb volt a Váci egyházmegyei præorator (1998), amelyet az ország számos helyén használtak. A most érvénybe lépett Præorator – liturgikus vezérkönyv országos használatát a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia rendelte el. Joggal felvetődik a kérdés: most minden sablonszerűen egyforma lesz? Biztosan nem, mert nem tartalmaz minden helyi ájtatosságot, amelynek irányítása a helyi lelkipásztor felelőssége. Azzal azonban tisztában kell lenni, hogy az egységes végzés – a könyv rendelkezése szerint – mindenkinek érdeke, és a liturgia szépségét is szolgálja. A helyi sajátosságok pedig, amelyek nem találhatók e könyvben, továbbra is megőrizhetők. A részletekkel sorozatunkban fogunk foglalkozni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..