Liturgia: A megszentelés műve

Isten népének közös ügye és felelőssége a papi hivatásokért való kitartó imádkozás, azok erkölcsi és anyagi támogatása. Ezen a vasárnapon a papnövendékek régi szokás szerint kirajzanak a plébániákra, és személyes tanúságot tesznek elhívásukról, mellyel Isten az ő titkainak szolgálatára hívta meg őket. Ne feledjük, hogy ez a tanúságtétel nem helyettesíti, hanem adott esetben kiegészíti a homíliát, amely a miséző pap szolgálatának nem elhagyható része.

A papszentelés szertartásának elején a szentelő püspök kérdéseket tesz fel a jelölteknek, hogy azok szándékáról tudakozódjék. Az egyikben arra kérdez rá, hogy készek-e a jelöltek Krisztus szent titkait az eucharisztikus áldozatban és a szentségekben, az egyház hagyománya szerint áhítatosan és híven ünnepelni Isten dicsőségére és a keresztény nép megszentelésére? Mi, papok nap mint nap „hivatalból" is Krisztus misztériumainak közelében vagyunk, egész tevékenységünk arra vonatkozik, hogy ezekből és ezekkel élve közelebb segítsük az embereket Istenhez, mégpedig hívőket és nem hívőket egyaránt. Rítusaink gyakori végzése azonban magában hordja a veszélyt, hogy a szimbólumok nyelvét használó istentiszteleti cselekvésünk rutinná és – bocsánat a kifejezésért – „melóvá” silányodjék.

Az „ex opere operato” kifejezéssel arra szoktunk utalni, hogy Isten hűségét nem hiúsíthatja meg egy netán méltatlanul végzett szentségkiszolgáltatás, ez azonban nyilvánvalóan nem biztathat bennünket közömbösségre. (Az egyik zsolozsma imaórában azért mondunk könyörgést, hogy miközben Isten megbízásából mások megszentelésén fáradozunk, mi magunk se váljunk méltatlanokká az isteni misztériumokra…) A fent idézett kérdésben szereplő áhítatos és hűséges kifejezések jelentősége abban áll, hogy úgy Krisztus és az egyház iránt, mind pedig azok iránt, akik számára és akikkel együtt végezzük a liturgiát, figyelmes szeretettel viseltessünk. Liturgiavezetőkként tehát nem valami állandó, dagályos ünnepélyességre vagy rituális pedantériára kell törekednünk, hanem arra, hogy a saját magunk és a többi ünneplő lelkiállapotának, örömeinek és nyomorúságának tudatában, mintegy azt felajánlva, Isten elé vivén végezzük a szolgálatunkat. Jó Pásztor vasárnapján gondoljunk hálával Urunkra, aki nem hagyott árván bennünket, és azt akarta, hogy a papság szolgálata által a világ végezetéig az övéivel maradhasson.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..