Homíliavázlat: A lelkipásztorok hivatása és küldetése

A paptestvérek emlékeznek Szent Ágoston hosszú kommentárjára, amelyet több részletben olvasunk a breviáriumban. Ennek leglényegesebb tanítása az, hogy maga Jézus a Jó Pásztor, minden lelkipásztor és apostol példaképe. Ő az, aki ismeri, nevén nevezi övéit, juhait; szeretettel őrködik felettük, bőséges legelőre vezeti nyáját, hiszen azért jött, hogy a benne hívőknek élete legyen, és minél bőségesebb legyen.  Jézus, a Jó Pásztor a legfőbb példakép azáltal, hogy életét adta övéiért. Ennél nincs nagyobb szeretet.

Az Úr Jézus azt akarta, hogy műve folytatódjék a világ végezetéig; ezért hívott meg apostolokat és tanítványokat, és elküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot, és kereszteljék meg a benne hívőket. Ezt a küldetést teljesíti az egyház immár kétezer év óta, és ma is legsürgetőbb feladata a pásztoroknak az új evangelizálás. Fogyatkoztak – legalábbis az úgynevezett „nyugati világban” – a papi és szerzetesi hivatások. Ennek okait keresik a szakemberek. Nyilvánvalónak látszik, hogy a legalapvetőbb ok a hit megfogyatkozása, az elvilágiasodás. Ha úgy tűnik, hogy Jézus csupán egy a sok más próféta, vallásalapító vagy guru közül, akkor egyre kevesebben csatlakoznak hozzá mint egyetlen üdvözítőhöz. Ha már a lelkészkedő papság soraiban is a fásultság, a fáradtság, a defetizmus kezd eluralkodni – ez aligha vonzza a fiatalokat. Mert a pásztoroknak elsősorban tanúskodniuk kell az evangélium öröméről, az Istennel és Jézussal való barátság boldogító élményéről.

VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása ma is rendkívül időszerű, és a lelkipásztorok vezérkönyve lehet. Ebben olvassuk a híres kijelentést: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azt azért teszi, mert ők egyben tanúk is” (41. pont). A pásztorok küldetést kapnak Istentől, Krisztustól, hogy szolgálatukkal az üdvösségre vezessék a híveket: az igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával, a neveléssel. A II. vatikáni zsinat több okmányában foglalkozott a papi szolgálattal, valamint a papok és a világi hívek kapcsolatával, a közös küldetéssel. A zsinati egyháztan szerint nemcsak azért sürgető a világiak apostoli mozgósítása, mert egyre nagyobb a paphiány, hanem mert minden megkereszteltnek részt kell vennie az egyház küldetésében. Száz évvel ezelőtt – fél évszázaddal megelőzve a zsinatot(!) – Prohászka Ottokár ezt hirdette a Modern katolicizmusban: „A laikus elem a kereszténységben nem a profán elem, melytől a klérus megborzadjon; a házas nem a tisztátalan, kire a zárdaszűz sajnálkozva tekintsen: mi mindnyájan az egyház tagjai vagyunk… mindnyájan Krisztus titokzatos testének tagjai… Legyen tehát testvér laikus, klérus, apáca és hitves; legyenek apostolok, próféták, doktorok nem a rend, hanem a bennük lángadozó szellem erejében, s ne tartsa magát a laikus az egyházban másodrendű katolikusnak… A XX. század hullámzó tengerén küzdő egyháznak millió s millió szívre s kétszer annyi kézre van szüksége…” Egy a célunk: az örök élet, itt a földön a krisztusi élet, és e tekintetben nincs különbség közöttünk, még ha az utakban és eszközökben van is eltérés. Az apostoli egyház szeretetközössége az eszményünk, és ezt a feltámadt Krisztus Lelke erejében tudjuk megközelíteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..