Liturgikus előkészületeink során nagyon fontos, hogy mindenekelőtt mi magunk, szertartásvezetők vagy szolgálattevők értsük az egyes napok, illetve szertartások központi szimbólumait. Ennek fényében a szertartás végzését úgy célszerű átgondolnunk, illetve az asszisztenciával végigpróbálnunk, hogy ezeket mind látványban, mint pedig a gesztusok rendezettségével kiemeljük. Enélkül a szertartások erőtlenek és érthetetlenek lesznek, hiszen átgondoltság és rendezettség híján a mégoly szépen végzett szertartáselemek élményei és erői legyöngítik vagy akár ki is oltják egymást.
Ha például a lábmosás szertartását végezzük, nem mindegy, hová és milyen módon helyezzük el a székeket, nem mindegy, hogy a ministránsok céltudatosan és fegyelmezetten rendezik-e el azokat? Nem mindegy, hogy a celebráns milyen eszközöket: kancsót és tálat használ, illetve magát a szertartást hogyan végzi. A kereszthódolat egész menetét befolyásolja, milyen gesztusokkal, jelekkel emeljük ki azt. Ha nemcsak a kereszt két oldalán, hanem már az oda vezető út szélén is áll két-két ministráns gyertyával, akkor már az odaérkezés maga is eseménnyé válik. Ez fokozatosan felkészíti a résztvevőket az elkövetkezőkre, elősegítve ezzel azt, hogy ne „beessenek” oda egy pukedli erejéig, hanem kellőképpen lelassulva, belsőleg is megérkezzenek a hódolat gusztusára.
Külön kérdés, hogy mit tegyünk a feszülettel a hódolat után. Hacsak nem az oltár mellett álló körmeneti feszülettel történt a hódolat, célszerű lehet az oltár előtt középen egy, a liturgikus színnek megfelelő drapériával letakart „trónust” készíteni, és azon a gyertyákkal körülvéve elhelyezni. Így a nagypéntek legfontosabb szimbóluma a szertartás végéig központi látványelem marad, lehetőséget nyújtva arra, hogy a hívők a hódolat után is hálaadással szemléljék a kereszt győzelmi jelét. Ez a lehetőség óriási jelentőségű lehet egy-egy liturgikus élmény elmélyülése szempontjából. Emiatt jó, ha a hódolat befejeződése után még hagyunk egy kis időt a feszület szemlélésére, miközben az énekesek megfelelő éneket vezetnek.
A látványelemek és az ünneplés dramaturgiája mellett kiemelkedően fontos az éneklés liturgikus szolgálata is. Bátran mondhatom, mint olyan lelkipásztor, aki kis lélekszámú helyeken is szolgált, hogy amennyiben a liturgiavezető elhatározza, hogy felkészít néhány embert az éneklés szolgálatára, a legkisebb közösségekben is fog találni arra alkalmas, készséges szolgálattevőket. Az éneklésben az evangélium szavainak ereje, a hitvallás művészi megfogalmazása és a hangzás szépsége együttesen emelik a hallgatókat és együtt éneklőket a misztérium közelébe.
