Őrizték a tüzet: Hogyan lesz a szerzetesnőből mami?

„A kétnyelvű diploma megszerzése után a rend budaörsi iskolájába kerültem, ahol magyarul és németül egyaránt tanítottam a diákokat. Az iskolák 1948-as államosítása is Budaörsön ért. Akkoriban egy-egy osztályba hatvan-hatvanöt gyerek járt.”
1946-ban a német lakosságot kitelepítették Budaörsről, helyükre új telepesek érkeztek: Felvidékről és az ország keleti részéből. „A kitelepítés igen szomorú esemény volt. Mindenüket itt hagyva, kényszerből kellett elmenniük ezeknek a szorgalmas, dolgos embereknek. Nyíri Tamás (a Hittudományi Akadémia későbbi filozófiaprofesszora) budaörsi káplánként az országhatárig kísérte a kitelepítetteket, mert mindenféle mendemonda járta, valójában hová is viszik őket. Amikor meggyőződött arról, hogy Nyugatra, s nem a Szovjetunióba deportálják a lakosságot, akkor tért csak vissza.
1946 januárjától májusig indították a deportáló szerelvényeket. Szüleimet és testvéreimet ugyancsak ekkor telepítették ki Mosonszentjánosról. Éppen a nagyhéten…” 1948-ban még előkészítették a gyerekeket bérmálásra. Mindszenty József bíborost a nővér ekkor látta utoljára… „Az iskola államosítása után egy ideig még maradhattunk a zárdában. S hogy megéljünk, a főnöknő vásárolt egy kötőgépet, amelyen mellényeket és más ruhadarabokat készítettünk. Akkor még 1400 vincés irgalmas nővér élt a zárdákban, sok rendelést kaptunk tőlük.”
Keresztes Sándor jogászt, a Demokrata Néppárt parlamenti képviselőjét a kommunista hatalom koncepciós váddal eltávolította a Parlamentből 1948 nyarán. „Közösségünk korábbról ismerte őt, s együttműködtünk a nehéz helyzetben. Zoknikat köttetett velünk, amelyeket aztán ő értékesített.”
A nővérek többségében fiatalok voltak. „Az egyik kitelepített gazda szőlőjét nővértársunkra hagyta. Mi munkáltuk meg az ültetvényt. Tizenkét nővér vonult ki a földre, vállán kapával. Egy alkalommal szembejött valamilyen egyenruhás férfi. Ránk nézett, s azt mondta: milyen jó apácákat kapával látni. – Élveztük a munkát, s ez így folyt két éven át.”
1950-ben a szerzetesnőket is összefogták és internálták. „Minket szerencsére nem vittek el, mert a tartományfőnöknő éjszakára behívott minket a budapesti, Ménesi úton lévő anyaházba. A főnöknő, megelőzendő az internálást, mindenkit elküldött: akinek voltak rokonai, hozzájuk, én pedig június 11-én Keresztes Sándorékhoz kerültem háztartási alkalmazottnak, akkori megnevezés szerint: gyermeklányként.”
Abban az időben Keresztesék nyolc gyermeke közül már megszületett négy. Vincencia nővér nehezen szokta meg az új helyzetet. „Étkezéskor a rendi közösség, a nővérek családja jutott eszembe… A gyerekekkel is nehezen barátkoztam meg, de a kötelesség és az isteni kegyelem sokat segített.”
Mindenféle munkát végzett: takarítást, pelenkamosást, vasalást, mosogatást. A mosógép és a bojler ismeretlen volt, a fürdőszobában minden héten egy alkalommal befűtöttek a kályhába, s akkor fürdött le egymás után mindenki. „Nagy ház – sok munka.”
„1948 októberében megérkezett az ötödik gyermek. Végül hét fiú és egy lány népesítette be a házat. Egyiküknek, Palinak én vagyok a keresztanyja.”
Mami, ahogy a gyerekek nevezték, minden második vasárnap vitte őket kirándulni a budaörsi Kőhegyre, a Naphegyre, a Margit-szigetre…
„1953-ban házkutatást tartottak nálunk. A helyi plébános, közismert békepap vádaskodott a Keresztes család ellen, rólam pedig azt állította, én bujtom fel a káplánokat ellene… végül följelentette Keresztes Sándort.”
Január 6-án érkeztek az állambiztonsági emberek, a családfő rendőri felügyelet alá került, Mária nénit pedig több alkalommal beidézték a budapesti rendőr-főkapitányságra.
„A plébános továbbra is intrikált, nem engedte meg, hogy az ő templomába járjak. Azt mondta, ha észrevesz ott, internáltat. Az lett a vége, hogy 1953. április 15-én el kellett hagynom Budapestet, negyven kilométeres körzetében sem telepedhettem le. Mint a végzésben szerepelt: a közrend és a közbiztonság veszélyeztetése miatt tiltanak ki Budapestről.”
A győri kesztyűgyárban vállalt munkát, de egy Dunakeszin élő család – Keresztesék rokonsága – nagy bajba került: az egyéves és hároméves gyermek édesanyja súlyos betegséggel kórházba került, a férjet pedig osztályidegenként három év börtönre ítélték. Ott maradt a két gyerek. „Egyik rendtársam ekkor azt írta nekem: egy irgalmas nővérnek ott a helye, ahol szeretetre van szükség.”
Mária nővér visszavonta győri szerződését, s egyéni kockázatot vállalva, a gyerekek mellett maradt.
Ősszel Nagy Imre miniszterelnök bejelentette: az internáltak amnesztiát kapnak. Keresztes Sándor továbbra is rendőri felügyelet alatt maradt, de 1953 októberében Mária néni visszakerülhetett a családhoz.
„A gyerekek egyre nőttek, a munka egyre több lett, s mindent együtt végeztünk Zsikével. Nagyon jól megértettük egymást. Esténként eljött hozzám a közelben lakó karmelita barátnőm, lefektettük a gyerekeket, utána elmentünk sétálni, közben elvégeztük a rózsafüzért. A templomban, ahová időközben új plébánost helyeztek, több nővérrel megismerkedtem: két szervita dolgozott a plébánián, illetve látta el a sekrestyési teendőket, egy nővér az isteni szeretet leányai közösségből még ma is ott szolgál.”
Mária néni két-három gyerekkel aludt egy szobában, s mint egy igazi anya, éjszakánként minden moccanásra, nyöszörgésre felkelt hozzájuk. Adott egy pohár vizet, betakarta, megsimogatta őket.
1962 szeptemberében Mária néni – Vincencia nővér – a Szent István Társulat könyvesboltjába került eladónak. „Nekem való foglalkozás volt, szeretek az emberekkel beszélgetni.” Kilencszáz forint fizetést kapott, amit a következő évben fölemeltek ezerkétszázra. „Jól éreztem magam, kineveztek üzletvezetőnek, majd huszonegy év után, 1983-ban mentem nyugdíjba. Négy órakor zártunk, utána hazamentem, a gyerekekkel foglalkoztam, közben vasaltam, stoppoltam.” A gyerekek egymás után felnőttek, de Mária néni, a „mami” továbbra is a családnál maradt. 1992-ben a rend visszakapta Ménesi úti házát, egy évre rá a rendtagok, köztük Vincencia nővér is visszaköltözhetett a közösségbe.
„Hazajöttem, nem kellett megszoknom a közösségi életet. Akik beköltöztek, a szétszóratás idején általában plébánián dolgoztak vagy hittant tanítottak, tehát valamiképpen önállóak voltak. Én egész életemben szolgáltam: a gyerekeket, majd kiszolgáltam a Szent István Társulatnál.”Hogyan élte meg a szétszóratás nehéz, ugyanakkor sok örömmel is teli évtizedeit? Hiszen mégsem erre készült…
„Egy alkalommal éppen fát vágtam az udvaron. Keresztes Sándor hazaérkezett a munkából, felesége fogadta, leültek, megbeszélték a napi ügyeket, én pedig vágtam a fát… Láttam a boldog házaspárt odabent, s akkor eszembe jutott: ezért lettem nővér? Ez volt a kísértés, s bizony még sokszor jelentkezett, de imával, az isteni irgalomba vetett hittel mindig sikerült legyőznöm.”
Mint mondja, pedagógusként nevelte a gyerekeket, szigorral, ugyanakkor szeretettel. „Gondolom, még ma is szeretnek, s talán nemcsak én emlékszem vissza örömmel arra, amikor elbolondoztam velük.”
Ma is napi kapcsolatban áll az időközben unokákkal és dédunokákkal kiszélesedett Keresztes családdal. „A szívemben vannak, sokat imádkozom értük.”