Őrizték a tüzet: Hogyan lesz a szerzetesnőből mami?

„A kétnyelvű diploma megszerzése után a rend budaörsi iskolájába kerültem, ahol magyarul és németül egyaránt tanítottam a diákokat. Az iskolák 1948-as államosítása is Budaörsön ért. Akkoriban egy-egy osztályba hatvan-hatvanöt gyerek járt.”
1946-ban a német lakosságot kitelepítették Budaörsről, helyükre új telepesek érkeztek: Felvidékről és az ország keleti részéből. „A kitelepítés igen szomorú esemény volt. Mindenüket itt hagyva, kényszerből kellett elmenniük ezeknek a szorgalmas, dolgos embereknek. Nyíri Tamás (a Hittudományi Akadémia későbbi filozófiaprofesszora) budaörsi káplánként az országhatárig kísérte a kitelepítetteket, mert mindenféle mendemonda járta, valójában hová is viszik őket. Amikor meggyőződött arról, hogy Nyugatra, s nem a Szovjetunióba deportálják a lakosságot, akkor tért csak vissza.
1946 januárjától májusig indították a deportáló szerelvényeket. Szüleimet és testvéreimet ugyancsak ekkor telepítették ki Mosonszentjánosról. Éppen a nagyhéten…” 1948-ban még előkészítették a gyerekeket bérmálásra. Mindszenty József bíborost a nővér ekkor látta utoljára… „Az iskola államosítása után egy ideig még maradhattunk a zárdában. S hogy megéljünk, a főnöknő vásárolt egy kötőgépet, amelyen mellényeket és más ruhadarabokat készítettünk. Akkor még 1400 vincés irgalmas nővér élt a zárdákban, sok rendelést kaptunk tőlük.”
Keresztes Sándor jogászt, a Demokrata Néppárt parlamenti képviselőjét a kommunista hatalom koncepciós váddal eltávolította a Parlamentből 1948 nyarán. „Közösségünk korábbról ismerte őt, s együttműködtünk a nehéz helyzetben. Zoknikat köttetett velünk, amelyeket aztán ő értékesített.”
A nővérek többségében fiatalok voltak. „Az egyik kitelepített gazda szőlőjét nővértársunkra hagyta. Mi munkáltuk meg az ültetvényt. Tizenkét nővér vonult ki a földre, vállán kapával. Egy alkalommal szembejött valamilyen egyenruhás férfi. Ránk nézett, s azt mondta: milyen jó apácákat kapával látni. – Élveztük a munkát, s ez így folyt két éven át.”
1950-ben a szerzetesnőket is összefogták és internálták. „Minket szerencsére nem vittek el, mert a tartományfőnöknő éjszakára behívott minket a budapesti, Ménesi úton lévő anyaházba. A főnöknő, megelőzendő az internálást, mindenkit elküldött: akinek voltak rokonai, hozzájuk, én pedig június 11-én Keresztes Sándorékhoz kerültem háztartási alkalmazottnak, akkori megnevezés szerint: gyermeklányként.”
Abban az időben Keresztesék nyolc gyermeke közül már megszületett négy. Vincencia nővér nehezen szokta meg az új helyzetet. „Étkezéskor a rendi közösség, a nővérek családja jutott eszembe… A gyerekekkel is nehezen barátkoztam meg, de a kötelesség és az isteni kegyelem sokat segített.”
Mindenféle munkát végzett: takarítást, pelenkamosást, vasalást, mosogatást. A mosógép és a bojler ismeretlen volt, a fürdőszobában minden héten egy alkalommal befűtöttek a kályhába, s akkor fürdött le egymás után mindenki. „Nagy ház – sok munka.”
„1948 októberében megérkezett az ötödik gyermek. Végül hét fiú és egy lány népesítette be a házat. Egyiküknek, Palinak én vagyok a keresztanyja.”
Mami, ahogy a gyerekek nevezték, minden második vasárnap vitte őket kirándulni a budaörsi Kőhegyre, a Naphegyre, a Margit-szigetre…
„1953-ban házkutatást tartottak nálunk. A helyi plébános, közismert békepap vádaskodott a Keresztes család ellen, rólam pedig azt állította, én bujtom fel a káplánokat ellene… végül följelentette Keresztes Sándort.”
Január 6-án érkeztek az állambiztonsági emberek, a családfő rendőri felügyelet alá került, Mária nénit pedig több alkalommal beidézték a budapesti rendőr-főkapitányságra.
„A plébános továbbra is intrikált, nem engedte meg, hogy az ő templomába járjak. Azt mondta, ha észrevesz ott, internáltat. Az lett a vége, hogy 1953. április 15-én el kellett hagynom Budapestet, negyven kilométeres körzetében sem telepedhettem le. Mint a végzésben szerepelt: a közrend és a közbiztonság veszélyeztetése miatt tiltanak ki Budapestről.”
A győri kesztyűgyárban vállalt munkát, de egy Dunakeszin élő család – Keresztesék rokonsága – nagy bajba került: az egyéves és hároméves gyermek édesanyja súlyos betegséggel kórházba került, a férjet pedig osztályidegenként három év börtönre ítélték. Ott maradt a két gyerek. „Egyik rendtársam ekkor azt írta nekem: egy irgalmas nővérnek ott a helye, ahol szeretetre van szükség.”
Mária nővér visszavonta győri szerződését, s egyéni kockázatot vállalva, a gyerekek mellett maradt.
Ősszel Nagy Imre miniszterelnök bejelentette: az internáltak amnesztiát kapnak. Keresztes Sándor továbbra is rendőri felügyelet alatt maradt, de 1953 októberében Mária néni visszakerülhetett a családhoz.
„A gyerekek egyre nőttek, a munka egyre több lett, s mindent együtt végeztünk Zsikével. Nagyon jól megértettük egymást. Esténként eljött hozzám a közelben lakó karmelita barátnőm, lefektettük a gyerekeket, utána elmentünk sétálni, közben elvégeztük a rózsafüzért. A templomban, ahová időközben új plébánost helyeztek, több nővérrel megismerkedtem: két szervita dolgozott a plébánián, illetve látta el a sekrestyési teendőket, egy nővér az isteni szeretet leányai közösségből még ma is ott szolgál.”
Mária néni két-három gyerekkel aludt egy szobában, s mint egy igazi anya, éjszakánként minden moccanásra, nyöszörgésre felkelt hozzájuk. Adott egy pohár vizet, betakarta, megsimogatta őket.
1962 szeptemberében Mária néni – Vincencia nővér – a Szent István Társulat könyvesboltjába került eladónak. „Nekem való foglalkozás volt, szeretek az emberekkel beszélgetni.” Kilencszáz forint fizetést kapott, amit a következő évben fölemeltek ezerkétszázra. „Jól éreztem magam, kineveztek üzletvezetőnek, majd huszonegy év után, 1983-ban mentem nyugdíjba. Négy órakor zártunk, utána hazamentem, a gyerekekkel foglalkoztam, közben vasaltam, stoppoltam.” A gyerekek egymás után felnőttek, de Mária néni, a „mami” továbbra is a családnál maradt. 1992-ben a rend visszakapta Ménesi úti házát, egy évre rá a rendtagok, köztük Vincencia nővér is visszaköltözhetett a közösségbe.
„Hazajöttem, nem kellett megszoknom a közösségi életet. Akik beköltöztek, a szétszóratás idején általában plébánián dolgoztak vagy hittant tanítottak, tehát valamiképpen önállóak voltak. Én egész életemben szolgáltam: a gyerekeket, majd kiszolgáltam a Szent István Társulatnál.”Hogyan élte meg a szétszóratás nehéz, ugyanakkor sok örömmel is teli évtizedeit? Hiszen mégsem erre készült…
„Egy alkalommal éppen fát vágtam az udvaron. Keresztes Sándor hazaérkezett a munkából, felesége fogadta, leültek, megbeszélték a napi ügyeket, én pedig vágtam a fát… Láttam a boldog házaspárt odabent, s akkor eszembe jutott: ezért lettem nővér? Ez volt a kísértés, s bizony még sokszor jelentkezett, de imával, az isteni irgalomba vetett hittel mindig sikerült legyőznöm.”
Mint mondja, pedagógusként nevelte a gyerekeket, szigorral, ugyanakkor szeretettel. „Gondolom, még ma is szeretnek, s talán nemcsak én emlékszem vissza örömmel arra, amikor elbolondoztam velük.”
Ma is napi kapcsolatban áll az időközben unokákkal és dédunokákkal kiszélesedett Keresztes családdal. „A szívemben vannak, sokat imádkozom értük.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.