Liszt-testamentum

A történet szerint Krakkó püspöke összetűzésbe került II. (Merész) Boleszlávval; vitájuk odáig fajult, hogy a hatalmával visszaélő, csapodár uralkodót Szaniszló kiközösítette az egyházból. A főpap éppen misézett, amikor a feldühödött király embereivel a templom oltáránál lemészárolta; holttestét megcsonkították…


   
Liszt 1874-ben fogott hozzá a többször átdolgozott, igazított – ám így is meglehetősen halovány – szövegkönyv megzenésítéséhez, de a művet haláláig nem fejezte be. A tervezett négy részből a két szélsővel készült el, legalábbis nagyjából. A félbemaradt oratórium ezután hosszú időre feledésbe merült. 2003-ban, a Cincinnatiben rendezett Májusfesztivál keretében, James Conlon vezényletével szólalt meg a sok tekintetben mesteri torzó; a koncertről lemez is készült.
   
A Liszt-évhez kapcsolódóan – a Fidelio Media támogatásával – néhány hete jelent meg itthon a Szent Szaniszló világpremier jelentőségű cédéje. Világpremier, hiszen Kákonyi Árpád Liszt szelleméhez hűen meghangszerelte az oratórium három – addig csak zongoraváltozatban létező – részletét. A mezzoária, Szaniszló édesanyjának „monológja” immár szimfonikus kísérettel szólal meg, és két további nagyszerű zenekari darabbal (polonézzel) gazdagodott az ilyesformán nyolcvanöt percre bővült hangzó anyag.
   
A St. Stanislaus lényegében ugyanazt a feloldhatatlan kettősséget hordozza, mint a Szent Erzsébet legendája. Oratórium vagy zenedráma? Aránytalanságok, töredezettség, stíluskeveredés, finom anakronizmus… A méltóságteljes, szépségekben bővelkedő előjáték hamisítatlan operai szituációra nyit: a Wawelben, a katedrális előtt összegyűlt tömeg panaszolja Boleszláv rémtetteit. A nép Szaniszló segítségét kéri, aki kilépve a templom kapuján megígéri: Isten szavával felvértezve beszél a királlyal, hogy jobb belátásra bírja. (Szaniszló szerepe e recitativóval véget is ér.) A püspök anyja megerősíti fiát szent küldetésében, amelyet hazája és a lengyel nép érdekében vállalt. A terjedelmes áriát követő „intermezzókat” – ahogy a már említett nyitányt – joggal sorolhatjuk a legemlékezetesebb Liszt-opusok sorába. De kérdés: mit keresnek polonézek egy oratóriumban…? Liszt bizonyára a „lengyel kolorit” megteremtése érdekében használta fel művében az egyébként XVII. századi előzményekre visszatekintő tánctípust.
   
A negyedik részt bevezető közjáték állítólag a bűnbánó Boleszláv karintiai zarándoklatát idézi, a másik pedig a Salve Polonia címet viseli. Térben, időben és stílusban újabb nagy ugrás következik. A Liszt kései műveire jellemző dallamtalanságra, „szikár disszonanciára” ismerünk az orgonakíséretes és meglehetősen hosszadalmasra nyújtott 129. zsoltárban. A király a De profundis alázatos szavaival – „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” – kéri Isten bocsánatát. Az oratóriumot kissé közhelyes, ujjongó kórus zárja: Salve Polonia!
   
A Liszt Requiemjét is tartalmazó dupla korongon az Óbudai Danubia Zenekart, a Honvéd Férfikart és a Budapesti Stúdió Kórust Strausz Kálmán vezényli. Orgonán közreműködik: Nagy László Adrián, az énekes szólisták: Haja Zsolt, Wiedemann Bernadett és Kovács István.