Létezik-e magyar lelkiség?

Általában gazdasági, politikai hozadékról beszéltek, miközben kevés szó esett arról, hogy népünk milyen lelki értékeket kaphat Európától, és sajátos lelkiségével hogyan gazdagítja azt. Többen kétségbe is vonták, hogy Európa vagy hazánk rendelkezik-e sajátos lelkiséggel, meg lehet-e különböztetni más földrészektől vagy nemzetektől. Egyáltalán: az ilyesfajta megkülönböztetés nem áll-e ellentétben azzal, hogy mindenki egyenlőnek születik, és lelkületét nem a földrajzi hely, hanem egyéni adottságai, vágyai, törekvései vagy korlátai szabják meg? Aminek alapján viszont inkább csak egyéni lelkületről, és nem közösségre, nemzetre vagy földrészre jellemző lelkiségről beszélhetnénk…
Ahhoz, hogy e témához hozzá tudjunk szólni, először azt szükséges megvizsgálnunk, hogy a bölcselet, illetve a keresztény tanítás hogyan értelmezi általában a „lelkiség” fogalmát, és ez miként vonatkoztatható ránk, magyarokra. Az általános meghatározás szerint a lelkiség „a lélek szellemi természetéből fakadó tevékenységek és tulajdonságok összessége”, illetve „a tökéletesség elérésének útja”. A fogalmat elsősorban közösségre vonatkoztatjuk. Így beszélhetünk egy meghatározott területen élő népcsoport, nemzet, a hasonló munkát végzők vagy egy szerzetesi közösség lelkiségéről. Ilyen értelemben beszélhetünk sajátosan magyar lelkiségről is, hiszen minden származási, kulturális összetettségünk ellenére (a közös nyelv által közvetített) közös szellemi és lelki gyökerekből táplálkozunk, együtt éltük át a sorsunkat alakító, formáló történelmi eseményeket.
A fogalom használatával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a lelkiség kifejezés az utóbbi évtizedekben nagyon népszerűvé vált. Ma már alig van olyan vallásos könyv, amelyben ne szerepelne ez a szó. Gyakran használják egy-egy kor jellemzésére is, beszélnek például a középkor vagy korunk lelkiségéről. Ezekben az esetekben a szó nem pusztán lelki természetű valóságot jelent, hanem inkább kultúrát, műveltséget.
Ha magyar lelkiségről akarunk beszélni, akkor azt a sokszor emlegetett kérdést is tisztáznunk kell, hogy ki a magyar. Egyetérthetünk Teleki Pál véleményével: „Magyar az, aki lélekben és tetteiben is magyar.” Vagy még egyszerűbben: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez azt jelenti, hogy lélekben azonosulni tud nemzete életével, együtt tud örülni vele, és fájdalmat él át, ha megsértik vagy bántják azt. Továbbá azt is jelenti, hogy magatartásával, cselekedeteivel törekszik arra, hogy a nemzet közössége által elfogadott értékeket képviselje, akkor is, ha azokat mások támadják, vagy nem akarnak tudomást venni róluk. Nemzetünk történelmének vannak olyan eseményei, amelyek valóban önbecsülést adnak számunkra, és akadnak olyanok is, amelyek minden magyar emberben fájdalmat ébreszthetnek.
Önbecsülésünket táplálhatják történelmünk mindazon eseményei, amelyek azt bizonyítják, hogy népünk tartósan sohasem viselte el a külső és a belső zsarnokságot, és fellázadt ellene. Ilyen módon lelkiségünk jellemzője a függetlenség, a szabadságra törekvés. A magyar lelkiséget jellemző „közös sebeink” lehetnek, hogy ezeket a jogos szabadságharcokat többségükben leverték. Lelkiségünkben így egyaránt jelen van az összetartás felemelő tapasztalata és bukásaink földre sújtó emlékezete, s ezek mellett a széthúzás fájdalma is. A nemzet lelkiismeretét és a harcokat vívó hősöket a nép nemcsak megőrizte az emlékezetében, hanem tetteik, magatartásuk mélyen beivódott a nép lelkébe, és a közös (magyar) lelkiség formálójává, egyben annak részévé is vált.
Lelkiségünk sajátos vonása a boldogságos Szűz Mária tisztelete, amely összefüggésben áll nemzetünk sorsával. A nép vezetői, átérezve Isten előtti felelősségüket, égi Édesanyánkhoz fordultak segítségért. Ennek kezdete és mintája a haldokló Szent István nemzetét felajánló imája, amelyben így fohászkodik: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.” A király hite, égbe szálló fohásza – különösen háborúk idején – mintája a férjükért és fiaikért aggódó asszonyok és anyák vágyainak, kéréseinek.
Nemzetünk lelkiségében természetesen visszatükröződnek „nemzeti szentjeink” sugárzó fényei is. Kegyelmével Isten kiválasztotta és lefoglalta őket, s küldetésük részévé tette azt is, hogy nehéz időszakokban utat mutassanak a nép számára. Világító személyiségük hatása nemzetünk életében a későbbi korszakokban is érezhető. Nemzeti lelkiségünket formáló történelmünk egyik sajátossága, hogy e szentek többsége királyi családból származott, mint­egy annak jeleként, hogy a gondviselő Isten kiváló vezetők által segítette, vezette ezt a népet. A férfi szentek közül Szent István távolbalátó bölcsességével, Szent László a magyar hősiességet magában foglaló lovagiasságával, Szent Imre a tisztaságával mutatott irányt. Ők is formálói a magyar lelkiségben a hősiességet, a „virtust” nagyra értékelő vonásnak.
A női szentek közül Szent Erzsébet a szegények iránt mutatott érzékenységével, Szent Margit ellentéteket oldó alázatával, hősies engesztelésével adott példát. A királyi házastársukat követő, külföldön élt szentjeink (Szent László lánya, Szent Piroska; II. Endre lánya, Szent Erzsébet; az ő másodfokú unokahúga, Portugáliai Szent Erzsébet; IV. Béla lánya, Szent Kinga és Nagy Lajos lánya, Szent Hedvig) elsősorban szociális érzékenységükkel, a szegények, az elesettek iránti könyörületességükkel váltak ismertté.
A nemzeti lelkiség egyik fontos jellemzője mindig a vértanúság, amely az isten- és emberszeretet legfényesebb jelei közé tartozik. Az utóbbi idők országlerohanása és diktatúrái alatt erről a szeretetről tanúskodott például a Szent László lelkületét magában hordozó, bátor Boldog Apor Vilmos, az Egyház jogait védő Boldog Meszlényi Zoltán, a világhatalmak lelkeket pusztító hatásával dacoló Mindszenty József, a hivatása gyakorlásához haláláig hű Boldog Sándor István és az üldözöttekkel szolidaritást vállaló Boldog Salkaházi Sára.
A szenteken kívül is voltak olyan nagy hatású magyarok, „sugárzó emberek”, akiknek a lelke mintegy eggyé tudott válni a nép lelkületével, és mindazt képesek voltak megtenni, leírni, kimondani vagy világgá kiáltani, ami e lelkületben gyökerezett. Ezáltal tovább is formálták ezt a lelkületet. A nép megértette, a vállára vette, saját hőseinek tekintette őket. Ezeknek az embereknek az élete, sorsa – a nép életével együtt – gyakran tragédiába torkollt. Ilyen volt például az elnyomó hatalmakkal szembeszálló Rákóczi Ferenc, és ilyen a világszabadság dalnoka, Petőfi Sándor.
Sokan voltak olyanok is, akik nem a vérük, verejtékük hullatásával lettek ismertté, emlegetett hősökké és példaképekké, hanem lelkük fájdalmának hangot adva, egyéni és nemzeti sorsunkon tépelődve váltak a közös lelkiség művészi formába öntőivé, szószólóivá. A nép az ő érzéseiket is elfogadta, magára ismert bennük, magáénak ismerte el azokat. Ilyenek voltak a Himnusz és a Szózat költői: Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály; a népünk zenei kincseit összegyűjtő Kodály Zoltán, a városi szegények nyomorúságát megjelenítő József Attila, a nincstelen zsellérek életét bemutató Illyés Gyula – hogy csupán néhányat emeljünk ki azok közül, akiknek az élete és alkotásai a nemzet lelkébe ötvöződtek, annak lelkiségét gazdagították.
A kultúra és a művészet jól tükrözi a nép lelkiségét, és hatással is van rá. Kiemelkedően fontos szerep jut a nyelvnek, amely egyes művészeteknek és a hétköznapi életnek is fontos kifejezési eszköze. A nyelv gondolkodásmódot is jelent, amely hordozza a nemzet értékeit. Méltán tartja a mondás: „Nyelvében él a nemzet.” A gondolkodásmód és a nyelv egyediségével magyarázható, hogy a magyarság különleges érzékenységgel fordult a környezetében élő más népek kultúrája felé. Továbbá az is egyediségével magyarázható, hogy a magyar tudományoknak azok az ágai erősödtek meg, amelyek a megélt történelemre irányultak, és így gyakorlati jellegűek voltak. Az elvont gondolkodásmód a magyar irodalomra és teológiára kevésbé jellemző. Így például a Boldogasszony Anyánk kezdetű énekünk is történelmi eseményre utal.
A nyelv fontosságát ismerte fel Széchenyi István is, amikor a pozsonyi országgyűlésen a „nemzeti nyelvének” gyarapítására felajánlotta egész éves jövedelmét. Ennek a nemzeti nyelvet is magában foglaló megújulásnak az egyik legszebb példája Arany János munkássága. Ő igazán közelről, „belülről” ismerte népe lelkiségét, és képes volt arra, hogy meg is jelenítse azt, sajátosságait bemutassa, közkinccsé tegye. Vigyázott azonban arra, hogy megőrizze a magyar nyelv elemi erejét, külföldi minták alapján ne csiszolgassa, mert úgy az elveszítené eredetiségét és megtartó erejét.
Aranynak ez a törekvése tükröződik az életét összefoglaló Toldi estéje című művében, amelyben az agg vitéz így érvel a modernizációt sürgető uralkodóval szemben: nem a talán csiszoltabb, de számunkra idegen a legszebb: „»Szeresd a magyart, de ne faragd le”« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / (…) Nehezebb eltörni a faragatlan fát.« // »Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.« (…) // »Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel, / Aki ésszel hódít, nem testi erővel.«”
Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy bár nehezen ragadható meg és fejezhető ki, mégis létezik sajátosan magyar lelkiség. Ez népünk történelmében gyökerezik, amely hitünk szerint bele van szőve az emberiség egyetemes üdvösségtörténetébe. A legkorábbi időktől, azaz a néppé formálódásunk óta tartó, a magyar lelkiséget alakító-gazdagító folyamatban kiemelkedő szerepet játszanak szentjeink, továbbá azok a karizmatikus személyek, akik azonosulni tudtak a nép lelkével, képesek voltak megfogalmazni annak vágyait, örömeit, fájdalmait, és olyan utat, irányt tudtak mutatni, amelyet a legegyszerűbb emberek is megértettek. Globalizálódó, uniformizálódó világunkban, amelyben már teljesen elfogadott törekvés, sőt kötelezettség az élővilág sokféleségének (biodi­verzitás) megőrzése, különösen fontos annak a tudatosítása, hogy a sajátos lelkiségeknek, azaz a lelkiségek sajátosságának a megőrzése, továbbéltetése (még a környezeti értékeknél is inkább!) az emberiség egészének a kincse.
Ennek a teremtés gazdagságát tükröző, az üdvtörténetben kibontakoztató kegyelmi folyamatnak mi is részei vagyunk, a mi feladatunk is az ebbe a „teljességbe” tartozó magyar lelkiségnek a tudatosítása, megélése és gazdagítása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.