– Sok emberben romantikus elképzelések élnek a papi hivatással kapcsolatban. Természetesen lehetnek olyan esetek, mint Sámuelé, akit az Úr háromszor nevén szólított. Istennek semmi sem lehetetlen, de ritka az ilyen eset. A papságra szóló meghívásnál ott van az általános hívó szó: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra” (Lk 10,2). A személy szerinti meghívást az esetek többségében életünk eseményei mutatják meg, ezért kell nagyon odafigyelni mindenre, mert tervei megvalósítására Isten bármit és bárkit fölhasználhat. Gimnazistaként vonzott az orvosi és a tanári pálya is. Pozsonyi házunkban lakott egy orvostanhallgató. Elkértem tőle az egyik tankönyvét, alaposan áttanulmányoztam, bizony a fejem belefájdult, rájöttem, hogy ez nem nekem való. Gondoltam a tanári pályára is, mert jól tudtam fogalmazni, szerettem az irodalmat, de 1938-ban az első bécsi döntés után láttam, mennyire „agyonpolitizált” a tanári pálya. Így jutottam el odáig, hogy az egyház nemzetek fölötti intézmény, tevékenysége a lelkek gyógyítására és a tanításra irányul, lassan megérlelődött bennem a döntés, a papságra hív engem az Isten. 1932-ben voltam elsőáldozó, pár évvel később a bérmálás is megerősített hitemben, és növelte a papi pálya iránti vágyat. A gimnáziumban latint is tanultam, és bérmálási ajándéknak Szunyogh Xavér Ferenc bencés szerzetes latin-magyar misekönyvét kértem, ennek segítségével tudtam követni a liturgiát. Gyakran jártam hétköznap is misére a kapucinusokhoz. 1936-ban meghalt édesapám, ugyanebben az évben jó tanulásért az Adriára utazhattam: a csehszlovák kormánynak volt Krk szigetén egy ifjúsági nyaralója. Magyarországon keresztül utaztunk, lenyűgözött a gyönyörű út, a végtelen tenger látványa, az emberi alkotások szépsége. Rádöbbentem, hogy a teremtő Isten végtelensége milyen nagy, mindent túlszárnyaló. Pozsonyban fejeztem be a teológiát. 1945. március 31-én, húsvéthétfőn korkedvezménnyel szenteltek pappá. Nem a dómban, ahol hagyományosan tartották a szenteléseket, hanem a szeminárium alagsori kápolnájában, mert a szovjet front már nagyon közel volt. Újmisés jelmondatomnak Xavéri Szent Ferenc gondolatát választottam: „Lelkeket adj nekem, a többit vedd el!” Első szentmisémet üres templomban mondtam: már hallani lehetett az ágyúlövéséket. Először Pozsonypüspökibe kaptam kinevezést április 1-jétől. Sem vasúti, sem buszközlekedés nem volt, az egyik ottani gazda jött be a kórházba a feleségéért, aki gyermeket szült, de még nem vihette haza. Lovaskocsiján ő vitt ki az akkor színmagyar nyelvű faluba. 1945. április 10-től itt szolgáltam 1948 őszéig, amikor Szakolcára helyeztek, ahonnan Csernoch János bíboros származott. Innen kerültem Nyitrasárfőre plébánoshelyettesnek. A liturgikus mozgalomban való részvétel arra ösztönzött, hogy híveket jobban belevonjam a szentmisébe. Ez egyébként végigkísért egész pályámon. Miséző papként itt bevezettem a párbeszédes szentmisét, ami a liturgikus mozgalom egyik újítása volt. Kis füzetekben kiadták a szentmise állandó részeit a nép nyelvén, ennek segítségével a hívek jobban be tudtak kapcsolódni a szertartásba. A pap latin nyelvű szövegét valaki a kóruson elmondta anyanyelven, a hívek pedig válaszoltak. Magyar nyelvű helyeken sajnos nem volt füzet hozzá… Az 1950-es szentévben meghívtam két ferences atyát misszióra, erre akkor külön engedélyt kellett kérnem. Amikor már folyt a misszió, kijöttek a járási hivatalból, vádaskodni kezdtek, hogy azért hívtam a ferenceseket, mert itt erős földműves szövetkezet van, amit a misszióval szét akarunk robbantani. Később tudtam meg, amikor már Prágában lefogták az összes szerzetes elöljárót, hogy a koncepciós perek előkészítésekor a ferenceseknek azt a szerepet osztották ki, hogy a Vatikán terve szerint vidéken a szocializmust akarták lerombolni. Elhelyeztek Bozókra, ahol 1951-ig dolgoztam. Kemény falu volt, a gazdák erősen ellenálltak a termelőszövetkezetbe való belépésre agitálóknak, nem akartak semmit aláírni. Utána Ímelyre kerültem, aztán Garamkövesd, majd Barssáró következett. Állami fizetést kezdetben nem kaptam, csak a püspökségtől valami nagyon szerény ellátmányt. 1960-ban megvonták tőlem a kommunizmus alatt szükséges állami működési engedélyt. Ez várható volt: a sok áthelyezés is jelezte, hogy az államnak nem tetszett a papi működésem. Pedig nem tettem mást, mint amit papi hivatásom diktált: igyekeztem fölrázni a híveket. Növekedett a szentmisék látogatottsága, és a gyerekekkel is próbáltam minél többet foglalkozni, amit persze a tanítók útján figyeltek. A felfüggesztés után Lipovníkon édesanyámmal együtt befogadott a házába egy özvegyasszony. Először Radosnyán, az erdészetben kaptam munkát, majd Pöstyénben az asztaloskombinátban segédmunkásként dolgoztam. Miséznem csak zárt templomajtó mellett lehetett. Édesanyám nagyon vágyódott Budapestre, ahová az öcsém még 1948-ban átkerült, itt végezte el a képzőművészeti főiskolát. A csehszlovák állampolgárságot elveszítettük: a Benes-dekrétumok következtében azok a magyar nemzetiségűek, akik nem voltak hajlandóak magukat szlováknak vallani, illetve a visszaszlovákosítást aláírni (ami azt jelentette, elismerik, hogy őseik szlávok voltak), elvesztették az állampolgárságukat. Hogy engem miért nem utasítottak ki, máig nem tudom. Talán a püspökök közbenjártak, ugyanis ha minden magyar papot kiutasítottak volna, aki nem volt hajlandó reszlovakizálni, akkor egész vidékek lelkipásztor nélkül maradtak volna… Kétszer kérelmeztük az áttelepedést Magyarországra, amit a magyar kormány rögtön engedélyezett. Édesanyámat visszahonosítani kellett, hiszen ő Magyarországon, Zólyomban született 1898-ban. Én viszont nagyon nehezen kaptam meg az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy a papi hivatást itt sem gyakorolhatom. 1962-ben jöttünk át, Xavéri Szent Ferenc ünnepén. Zoltán öcsém Budaligeten lakott, ő fogadott be bennünket. Egy reumaszakorvos számára lefordítottam azt az 1551-ben megjelent latin könyvet, amely Magyarország csodálatos gyógyvizeiről szólt. Ennek köszönhettem, hogy Palla Ákos igazgató fordítóként alkalmazott az Országos Orvostörténeti Könyvtárban, ahol Antall József igazgatósága idején tudományos munkatárs lettem. Fordítottam latin, német, francia, szlovák, cseh, lengyel nyelvből. Részt vettem az intézet levelezésében is. Ebből éltem, de a papi hivatást soha nem adtam föl. Magyarországon sem volt könnyű a helyzet, de Csehszlovákiához viszonyítva szigorú volt az ellenőrzés. Waigand József atyának a házában volt kápolna, ott misézhettem naponta. A Szent Család plébánia Fekete István író lakásának egy részét átalakíttatta kápolnának, hogy ne telepítsenek be idegen lakókat. Ez a kápolna Assisi Szent Ferenc nővéreié volt, itt is miséztem. Kisberk Imre püspök járta ki számomra a működési engedélyt, és fölvett a székesfehérvári egyházmegye papi keretébe. 1997-ig Máriaremetén szolgáltam. Az életemet Istennek adtam. A történelem viharai alakították, de a természet törvénye, hogy ha nyomás van, akkor növekszik az ellennyomás. Segített kitartani a hivatásomban, hogy nagyon sokat foglalkoztam egyháztörténelemmel, és tudtam, hogy üldözések minden században voltak, de az egyház minden támadás ellenére fönnmaradt, azok a politikusok, uralkodók pedig, akik a legnagyobb üldözők voltak, eltűntek. Gondoljunk Becket Szent Tamás vagy Nepomuki Szent János életére… Hol vannak, akik őket megölették? Mindig élt bennem a remény, hogy a kommunista diktatúrának is vége lesz egyszer. Az egyház túléli a politikai rendszereket, hiszen Jézus megígérte, hogy sziklára építi, és pokol kapui sem vesznek rajta erőt.
