Svédországban mintegy kétszázezer katolikus él, fele részben lengyelek, s a helyi egyház igyekszik „megfogni” őket, hogy saját tagjaikként jelenjenek meg a kimutatásokban. Cserháti püspök érdekességként elmondja, hogy Svédország történetében a XIX. század folyamán szűnt meg az a törvény, amely tiltotta katolikusok belépését az országba. S ki gondolná, hogy korábban Hamburgban is hasonló szabályokat léptettek életbe ebben az időben. „Ma is megtekinthető az egykori határállomás, ahol a katolikusoknak éjszakára el kellett hagyniuk a várost.” Visszatérve napjainkra, a főpásztor tárgyilagosan megállapítja: Európában a helyi egyházak igyekeznek beolvasztani a katolikus missziókat. Megemlíti Freiburg esetét, ahol nyolc helyre járt a magyar plébános, majd a missziót „máról holnapra, egyetlen tollvonással megszüntették”. Azzal érveltek: a régóta ott tartózkodó magyarok beszélnek németül, nincs szükségük anyanyelvi pasztorációra. „A másik eset egészen friss: Bereczky Béla nürnbergi magyar lelkész az elmúlt év őszén halt meg, Nürnbergen kívül négy-öt várost látott el. Azóta is folyamatos kapcsolatban állok a Bambergi egyházmegyével, amely nemigen kívánja engedélyezni, hogy magyar pap szolgáljon a jövőben Nürnbergben. Az általános helynöktől, aki elsősorban elodázza az engedély megadását, olyan levelet is kaptam, amelyben közölte, nincs szükség náluk magyar nyelvű pasztorációra – miközben lelkes, imádkozó magyar közösség működik.” Van olyan német egyházmegye, amely kizárólag a magyar állampolgársággal rendelkezőket tekinti a missziókhoz tartozóknak, annak ellenére, hogy számos magyar származású német és más állampolgár például Erdélyből, Délvidékről és Felvidékről is oda jár.
Cserháti püspök ezt a magatartást a következővel magyarázza: „A német – és a svájci, valamint az osztrák – egyház azt szeretné: ne a magyarság megőrzésére helyezzük a hangsúlyt, hanem kizárólag a lelkiekre. Csakhogy a kettő nálunk egybekapcsolódik, elválaszthatatlan egymástól. A missziós lelkipásztori szolgálatot, ahol szórványban élő magyarokat kell pasztorálni, nem lehet olyan szempontok szerint megítélni, mint egy német plébániát.”
Ezt a törekvést tükrözi a mostani konferencia címe is: Örökségünk szolgálatában – az idegenben. „Lelkipásztori szolgálatunknak az a célja, hogy azoknak az embereknek, akik – különböző okok miatt, végleg vagy átmenetileg – kiszakadtak hagyományos közösségükből, a lelki igény mellett igyekezzünk egy kis darab hazát adni. A vallás minden embernek bensőséges, személyes ügye, s az evangelizációt segíti elő, ha saját kultúrájukban élhetik meg. Egyházi küldetésünk nyilvánvaló: mindenkit a krisztusi szeretet szellemében egyesíteni. Ebben a kettős feszültségben kell elősegítenünk az emberek egységét – hiszen az Üdvözítő terve az, hogy egységet alkossunk Istennel és közösséget egymással. Ez a szeretet közös nyelve. Ami azt is jelenti, hogy jogunk és kötelességünk kultúránk védelme.”
A saját kultúra emberi és erkölcsi tartást ad – mint II. János Pál pápa is többször hangsúlyozta. Ellenkező esetben – figyelmeztet a főpásztor – az ember esendővé válik, mert elvész a kultúra eleven, megtartó ereje.
Cserháti püspök úgy látja: a legtöbb helyen, különösen német nyelvterületen, azt szeretnék, ha a magyar papok mintegy mellékesen látnák el a nemzeti szolgálatot. „Ebből feszültségek is adódnak. Egyik papunk azért hagyta el a missziót, mert azt állították róla, hogy a helyi német plébánián nem teljesítette kötelességét, kizárólag a magyarokkal foglalkozott. Ellenkező példával is találkozunk, amikor a missziós pap asszimilálódik, magyar küldetéseként legföljebb csak egy magyar nyelvű szentmisét mutat be.”
Manapság felgyorsult a fluktuáció a missziókon, nem úgy, mint a régebbi, emigráns vagy disszidens időkben. A mai migránsok, akik jelentős részben fiatal munkavállalók és diákok, részt vesznek a magyar misén, de – élethelyzetükből következően – alig szerveznek egyesületet, s nemigen vállalják a misszió pénzügyi támogatását. Német nyelvterületen ez másként van: ott mindenkitől beszedik az egyházi adót, s abból juttatnak a misszióknak. De például Franciaországban vagy Angliában a missziók fenntartása nincs megnyugtatóan megoldva. Az ötven vagy száz euró perselypénzből képtelenség kifizetni a költségeket, még a lelkipásztor utazásait sem lehet fedezni.
„Egyre inkább azt szorgalmazzuk, hogy olyan egyházközségi csoportok jöjjenek létre – mint például Genfben –, ahol az egyházközségi tanács szervezi és a hívekkel együtt fedezi a lelkipásztor szolgálati költségeit.”
Európától kissé különbözik a helyzet a többi földrészen. Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában nyitottabb a helyi egyház. „Úgynevezett etnikai plébániák működnek – ha sok helyütt angolul vagy franciául végzik is a szentmisét.” A magyar templomoknak meghagyták a titulusát, így találkozunk a távoli földrészeken Szent István- és Nagyboldogasszony-templommal, ahol már alig hallani magyar szót.
Az érdi találkozón mindezek a kérdések határozottan vetődtek fel. Megválaszolásukhoz bátorítást kaptak Erdő Péter bíborostól, állami vonalon Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Hölvényi György egyházügyi államtitkártól.
Mielőtt az európai atyákkal beszélgetnénk, pillantsunk át a tengerentúlra. Kiss György Barnabás ferences szerzetes, a külföldön élő magyarok észak-amerikai püspöki helynöke az Egyesült Államokból érkezett. Az amerikai püspöki konferencia őt nevezte ki nemzetiségi tanácsadónak. Detroitban, az 1905-ben alapított, ferences templomnak nevezett Szent kereszt-plébánián él és működik.
A templom az amerikai autógyártás fellegvárába egykor odakényszerült vagy odamenekült magyarok, illetve a kevés számú újonnan érkezett végvára. „Plébániánk ennek megfelelően nem növekszik, de örülünk, hogy megszűnt a kényszerű emigráció időszaka. A misszió minket is összetart és megtart: kereszténységünkben és magyarságunkban.”
Hogy illeszkedik a plébánia az amerikai egyházmegyei szervezetbe? – kérdem. „Aki magyarnak vallja magát, vagy bármilyen kapcsolatot ápol a magyarsággal, plébániánk tagjának tekintheti magát.”
A négymilliós Detroitban mintegy húsz-huszonkétezer magyar él, ezren-ezerötszázan kötődnek a plébániához, a nemzedékek sorában már olyanok is, akik nem beszélnek magyarul.
„Vegyes nyelvű szentmisét elsősorban az ünnepeken mutatunk be, vasárnaponként egy angol és egy magyar nyelvű szentmisére kerül sor. Ilyenkor a Kárpát-medence minden részének magyarsága képviselteti magát.”
A továbbiakban arról beszélgetünk, milyen hatással van a mai amerikai korszellem az ott élő magyarokra. „A családból hozott vallásosságot felhígítja a mai amerikai társadalom. Arra törekszünk, hogy híveink vallásosságukban ne kizárólag a hagyományokra figyeljenek, hanem éljék meg és így adják tovább hitüket.” A magyarokat, folytatja Barnabás atya, nem lehet egykönnyen megtéveszteni. „Ha tudják is, milyen a világ körülöttük, mit mond a média, a negatív hatásokkal mégsem lehet őket egészen befolyásolni.”
Milyen az emberek közérzete abban az amerikai társadalomban, amely gyakorlatilag elvesztette keresztény voltát? – tudakozódom. „Amerikában a katolikus keresztények kisebbségbe szorultak, a lakosság egyötödét teszik ki. Barack Obamának előző elnöki ciklusában elhangzott egy téves állítása, amikor kijelentette: Amerika nem keresztény állam. Szerencsétlen megfogalmazás, mint ahogyan szerencsétlen eljárás volt, amikor látogatása idejére a jezsuita egyetemen letakarták a keresztet. A helyzet azóta kissé megváltozott. Az elnök ma már szeretné, ha a katolikus egyház és vallás »helyére kerülne« Amerikában.”
Európából sokan úgy látják, Amerika bukásra áll. A pénz hatalma ideig-óráig fönntartja még, de lelkileg, spirituálisan kiüresedett, s ezzel önmagát ítéli halálra. Barnabás atya ezzel kapcsolatban a következőket mondja: „Látszik az erre vezető tendencia. A mélyben ugyanakkor biztató jelek is feltűnnek, például a szolidaritás terén. A püspöki konferencia számításai szerint az amerikai katolikusok huszonöt százaléka heti rendszerességgel gyakorolja vallását.” Megjegyzem, ez jobb az európai átlagnál, ahol jó, ha eléri a tíz százalékot. Majd a fiatalokról kérdezem a ferences atyát: ők is kötődnek az egyházhoz?
„Elsősorban szentmise előtt és után foglalkozunk velük: ilyenkor kerül sor hitoktatásra, ugyanakkor ápoljuk kultúránkat a tánccsoportban és más foglalkozásokon. Annyira elfoglaltak a családok, hogy gazdag fantázia kell hozzá, mikor és hol tudjuk elérni őket. Sajnos tény, hogy a fiatalok közül sokan nem látják be, mi az értelme annak, hogy szüleik megőrizték hitüket, vallásosságukat.”
(Folytatjuk.)
Fotó: Cser István
