Lehetnénk mi is angyalok Jákob lajtorjáján, szárnyaink alá véve az „utolsókat”
Fotó: Vatican News

 

Ma Isten szava üdvösségről és szabadításról beszél nekünk.
Üdvösség. Jákob a Beersebából Háránba vezető útja során úgy dönt, megáll, hogy megpihenjen egy elhagyatott helyen. Álmában létrát lát, mely alul a földre támaszkodik, fölül az égig ér (Ter 28,10–22a). A létra, amelyen Isten angyalai fel és le járnak, az isteni és az emberi közötti kapcsolatot szimbolizálja, ami történetileg megvalósult Krisztus megtestesülésében (Jn 1,51), s ami a kinyilatkoztatásnak és az üdvösségnek az Atyától fölkínált, szeretetteli ajándéka volt. A létra az isteni kezdeményezés allegóriája, mely minden emberi cselekvést megelőz. Ellentéte Bábel tornyának: azt emberek építették, akik saját erejükből el akartak jutni az égig, hogy istenekké váljanak. Ebben az esetben viszont Isten az, aki lejön; az Úr az, aki kinyilatkoztatja önmagát; Isten az, aki üdvözít. Emmánuel, a velünk levő Isten valósítja meg az Úr és az emberiség közötti kölcsönös összetartozás ígéretét, az életet bőségesen ajándékozó, megtestesült és irgalmas szeretet jelében.
Ezzel a kinyilatkoztatással találkozva Jákob az Úr iránti bizalom cselekedetével él, ami a fölismerés és imádás tettében jut kifejezésre, és ami az üdvtörténet lényeges pillanatát jelzi. Azt kéri az Úrtól, hogy oltalmazza őt azon a nehéz úton, amelyen tovább kell mennie, és így szól: „Az Úr lesz az én Istenem” (Ter 28,21).
A pátriárka szavait visszhangozva a zsoltárban ezt ismételtük: „Istenem, benned bízom”. Ő a mi menedékünk és erődünk, pajzsunk és páncélunk, horgony a próbatétel pillanataiban. Az Úr menedék a hívők számára, akik segítségül hívják őt a gyötrelemben. Végtére is pontosan azokban a helyzetekben válik tisztábbá imádságunk, amikor rájövünk, hogy a világ által kínált biztonság keveset ér, és csak Isten marad számunkra. Egyedül Isten tárja ki az eget annak, aki a földön él. Egyedül Isten üdvözít.
Ez a teljes és rendkívüli bizalom az, ami az evangéliumban közös a zsinagóga elöljárójában és a beteg asszonyban (Mt 9,18–26). Ezek szabadítástörténetek. Mindketten közelednek Jézushoz, hogy valami olyasmit kapjanak tőle, amit senki más nem adhat meg nekik: szabadulást a betegségből és a halálból. Egyrészt itt van a város egyik tekintélyes emberének leánya, másrészt egy asszony, akit betegség sújtott, ami kitaszítottá, kirekesztetté, tisztátalan személlyé teszi őt. Jézus azonban nem tesz különbséget: mindkét esetben nagylelkűen szabadulást ad. A szükség mindkettőjüket, az asszonyt és a leányt is az utolsók közé taszítja, akiket szeretni kell és fölemelni.
Jézus kinyilvánítja tanít­ványainak: szükséges, hogy előnyben részesüljenek az utolsók, akiket a szeretet gyakorlásában az első helyre kell tenni. Annyiféle szegénység van napjainkban; ahogyan Szent II. János Pál írta, a „szegénység sokféle értelmében »szegények« az elnyomottak, a kirekesztettek, az öregek, a betegek, a kicsinyek s mind­azok, akiket egy társadalomban »utolsónak« tekintenek, és ennek megfelelően bánnak velük” (Vita consecrata 82).
A lampedusai látogatás hatodik évfordulóján gondolataim az utolsók felé szállnak, akik mindennap kiáltanak az Úrhoz, és könyörögnek, hogy megszabaduljanak az őket sújtó gonoszságtól. Utolsók, akiket becsaptak, és hagytak meghalni a sivatagban; utolsók, akiket megkínoztak, bántalmaztak és megerőszakoltak a fogolytáborokban; utolsók, akik szembeszállnak a kegyetlen tenger hullámaival; utolsók, akiket táborokba fogadtak be, túl hosszú időre ahhoz, hogy azt átmenetinek lehessen nevezni. Ők csak néhány azok közül az utolsók közül, akiket Jézus kér, hogy szeressünk és emeljünk fel. Sajnos városaink egzisztenciális perifériáit sűrűn lakják kitaszított, elnyomott, diszkriminált, abúzus áldozatává lett, kizsákmányolt, magára hagyott, szegény és szenvedő személyek. A boldogmondások szellemében arra kaptunk meghívást, hogy vigasztaljuk őket szomorúságukban, nyújtsunk nekik könyörületet, töltsük be igazság utáni éhségüket és szomjukat, éreztessük velük Isten gondos atyaságát; mutassuk meg nekik az utat a mennyek országa felé. Ők személyek, nem csak szociális vagy migrációs kérdésekről van szó. Nem csak migránsokról van szó! – kettős értelemben, mivel a migránsok mindenekelőtt emberek, és mivel napjainkban ők a jelképei mindazoknak, akik kiszorulnak a globalizálódó társadalomból.
Ösztönösen kínálkozik ismét Jákob lajtorjájának képe. Jézus Krisztusban a föld és az ég kapcsolata szilárd és mindenki számára hozzáférhető. Ám ahhoz, hogy ennek a létrának a lépcsőfokain fölmenjünk, elkötelezettségre, erőfeszítésre és kegyelemre van szükség. A leggyöngébbeket és legsebezhetőbbeket segíteni kell. Ezért tetszik nekem az a gondolat, hogy lehetnénk mi azok az angyalok, akik fel és le járnak, szárnyaink alá véve a kicsinyeket, a bénákat, a betegeket, a kirekesztetteket: az utolsókat, akik egyébként hátramaradnának, és csak a föld nyomorúságait látnák, anélkül hogy megpillanthatnának valamit már most a mennyei fényességből.
Testvéreim! Nagy felelősségről van szó, ami alól senki sem vonhatja ki magát, ha teljességre akarjuk vinni az üdvösségnek és szabadításnak azt a küldetését, amelyre maga az Úr hívott meg minket, hogy vele együttműködjünk. Tudom, hogy közületek sokan, akik csak néhány hónappal ezelőtt érkeztetek, már segítenek az újabban érkezett testvéreknek. Szeretném megköszönni nektek az emberiességnek, hálának és szolidaritásnak e szép jelét.

*

Ferenc pápa mindössze négy hónappal pápává választása után, de még a nagy menekülthullám előtt, 2013. július 8-án az olaszországi Lampedusa szigetére látogatott. Miután a hullámsírra helyezett koszorújával megemlékezett a Földközi-tengeren való átkelés során elhunytakról, a pápai szentmisén erőteljes szavakkal szólt a világ közvéleményéhez, a gazdasági és társadalmi élet felelőseihez, minden ember lelkiismere­téhez.

Fordította: Szatmári Györgyi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..