A gyertya jelképezi emberi természetünket, ez az egyik legrégebbi szentelmények egyike. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában utal arra, hogy már a XII. században keletkezett Pray-kódexben említik Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, február 2-át. A középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat. „…a szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe. Az egyházi értelmezés szerint a viasz emlékeztet Jézus emberi természetére, a világosság pedig istenségére. Más értelmezés szerint a halandóságra, mert a gyertya magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Ismét más magyarázat szerint az égő gyertya a jó cselekedetekkel ékeskedő hitet jelképezi, mert amint a gyertya láng nélkül nem világíthat, éppen úgy a hit is jó cselekedetek nélkül halott” – írja a neves néprajztudós.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez számos népszokás és hiedelem kötődik. A régiek úgy vélték, ha ezen a napon szépen sütött a nap, hosszú télre kellett még számítani. A Dráva mentén élők szentelt gyertyával kimentek a földre, s úgy hitték, ha a gyertyát le tudják szúrni, a fagy is vissza fog még térni. A bácskaiak a termésre is következtettek: ha fagyott, jó termésre számítottak, s a jégcsapok hosszából a kukoricacsövek méretére következtettek. A szegediek úgy tartották, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz. Kiszombori méhészek ilyenkor végigsöpörték a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Az asszonyok a szentelésről hazaérve a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregették a gyertyával a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek. Másutt a felpuffadt hasú beteg köldökére tettek egy darab szentelt gyertyát, s üvegpohárral leborították. Abban hittek, hogy az ekként kialvó gyertyavilág kiszívja a betegséget. Némelyek torokfájás ellen lenyeltek belőle egy darabot. A régi öregek a faggyúból készült mécsesbe egy darabka szentelt gyertyát is beleolvasztottak, hogy amikor az istállóban világítottak vele, tűz ne támadjon. Több településen például a fiúgyerekek nyakára, a lányok hajába, kezére, ujjaira kötöttek egy kis gyertyadarabot, amit nagyszombatig viseltek, majd elégettek.
A gyertyaláng fényénél a Megváltó isteni fényét érzékeljük, és a megszentelt gyertyát abban bizakodva vesszük kézbe, hogy mi is világosságban járunk, szemünk előtt tartva Szent János szavait: „Isten világosság, sötétség nincs benne.” A helyes úton világítsanak a Gyertyaszentelő Boldogasszony napján otthonunkba vitt fényforrások, s legyünk mindannyian a világ világossága!
