Június 22-én mi, a Boldogasszony Iskolanővérek együtt ünnepelhettünk a bencésekkel, a ferencesekkel és a piaristákkal, ugyanis harminc évvel a rendszerváltás után váratlan megtiszteltetés ért bennünket.
Ettől a naptól kezdve „az Aranykönyv őrzi a nyolc katolikus gimnázium nevét” – hangzott el a díjátadáson, amikor Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök és Dragonits Márta, az Ars Sacra Alapítvány elnöke kezéből átvették a díszoklevelet a jelenlegi iskolaigazgatók: Bártfay M. Katalin SSND (debreceni Svetits gimnázium), Rubovszky Rita (Patrona Hungariae gimnázium), Juhász-Laczik Albin OSB (Pannonhalmi Bencés Gimnázium), Tóth István Konstantin OSB (győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium), Horváth Bálint (budapesti Piarista Gimnázium), Mikulás Domonkos (kecskeméti Piarista Gimnázium), Szánthó Gellért (esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium), Bécser Péter Róbert OFM (szentendrei Ferences Gimnázium).
Az eseményen a szerzetesrendek képviselői közül mások mellett jelen volt Jelenits István piarista és Zarándy Kleofás ferences. Tőlünk egykori iskolaigazgatóink: Caritas, Eszter, Irén és Erzsébet nővér, a tartományfőnöknő, Lobmayer M. Judit, valamint a „nagy nemzedékből” Adéla, Emerica, Szaniszla, Krisztina és Paulina nővér vett részt az ünnepen.
A laudációt Korzenszky Richárd emeritus tihanyi perjel mondta, aki diákként, később szerzetes tanárként és igazgatóként Pannonhalmán maga is részese volt annak az időszaknak, amelyről megemlékezett.
* * *
A díjátadón elhangzott méltatást teljes terjedelmében közöljük:
„A nyolc katolikus gimnázium dicséretét mondom: két piarista, két ferences, két bencés iskola, valamint az iskolanővérek két gimnáziumának dicséretét.
Néhány tény: 1948-ban valamennyi egyházi fenntartású iskolát államosítják. 1950-ben megegyezés jön létre a magyar állam és a Magyar Katolikus Egyház (éppen szabadlábon lévő képviselői) között: valamennyi szerzetesrendet feloszlatják, négyet – megzsugorítva – meghagynak, és nyolc gimnázium (valamint hat diákotthon) működését lehetővé teszik.
A háttértárgyalások elemzése a történészek feladata. Az iskolák megindítása nem volt egyszerű. A ferencesek két rendtartománya közül a mariánusoknak volt iskolájuk, a kapisztránusoknak nem. Az esztergomi iskolát – amely a Mariana provincia iskolája volt – a kapisztránusok
működtethették. Szentendrén egy volt csendőrlaktanyából alakíthattak ki iskolaépületet, és indíthattak iskolát a semmiből. Az iskolanővérek a Knézich utcai épületben – amely az Isteni Szeretet Leányai iskolája volt – indíthatták el a Patrona Hungariae Leánygimnázium és Diákotthont. A piarista rend Duna-parti iskolaépületébe az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karát költöztették 1953-ban, a piaristák a Mikszáth téren, a feloszlatott Sacré Coeur-nővérek épületében rendezhették be az iskolát és a rendházat.
Ellenszélben működtek az iskolák, minimális anyagi háttérrel. A nyugati testvérrendek, illetve segélyszervezetek támogatása nélkül lehetetlen volt a fenntartásuk. Úgynevezett államsegélyt kaptak a rendek a tanárok után, aminek összege egy átlagos fizetés töredéke volt csupán. Az épületek fenntartására kiutalt pénz pedig nagyjából az éves krétaszükséglet fedezésére volt elegendő.
Mégis, minden ellenszél, megszorítás, megfigyelés ellenére ezek az intézmények az akkori Magyarország legszabadabb iskolái voltak. Szigorú fegyelemmel, elkötelezett tanárokkal, akik számára fontosabb volt a nevelés, mint a tanítás. Akik korszerű tudást közvetítettek, s közben közösséget formáltak. A szerzetes tanárok a maguk közösségének karizmájával voltak jelen az iskolában, és közvetítettek kultúrát, tudományt, hitet, emberséget, magyarságot és kereszténységet. Voltak ellenségeik ezeknek az iskoláknak, de sokkal többen voltak, akik segíteni próbáltak. Egy egyházi iskolás öregdiákháló sokaknak adott biztonságot a továbbtanulásban, az elhelyezkedésben. De mindennél fontosabb volt az a mélységes összetartozás-érzés, amely a legnehezebb élethelyzetekben is segítette a megmaradást.
A megegyezés értelmében ezek az iskolák is az állami tanterv szerint működtek, a marxista szellemiségű állami tankönyveket használták, de éltek azzal a lehetőséggel, hogy a keresztény szemléletet is közvetítsék, nemritkán kritikai éllel. Minden ideológiai diktatúra ellenére ezek az iskolák, a tanárok műveltségének és bátorságának köszönhetően, a kritikus gondolkodás, a másként gondolkodás szigetei voltak.
Mit adtak ezek az iskolák? Pietas et litterae – keresztény szellemiséget és a tudományok szeretetét. Ora et labora – imádság és munka – a pontos, elkötelezett munka, a tevékenység és a szemlélődés, az akció és a kontempláció együvé tartozásának tudatát. Pax et bonum – a jóra törekvést, a békesség szolgálatát. Ut vitam habeant – a valóság, az élet szolgálatát.
A diktatúra évtizedeiben sokak számára menedék volt az egyházi iskola. Másoknak irigyelt hely, ahol – úgy gondolták – majd embert faragnak a faragatlan, nehezen nevelhető gyerekből. Sokan úgy gondolták: ott majd hívővé válik a gyermek. Furcsa elképzelésekkel is találkozhattunk: ott mindenkiből pap lesz… Igen, formálódtak, hála Istennek, papi hivatások is. Egyesek úgy gondolták: olyan jó iskolák, hogy még prominens pártfunkcionáriusok is oda járatják a gyerekeiket. Nem igaz. Legendák keletkeztek az iskolák körül.
Az elvárások és a valóság, az óhajok és a lehetőségek nem voltak mindig egybehangzók. A nem egyházi iskolák tanárai nemritkán sóvárogva nézték ezeket az iskolákat – általában tisztes távolból. Az állami hatóságok „vigyázó szemüket” rajta tartották a diákokon, a tanárokon. Bőségesen találhatnak feljegyzéseket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a mindennapok után érdeklődő kutatók.
Az egyházi iskolák diákjainak továbbtanulása nem volt könnyű. Bár a tanulmányi versenyeken mindig lehetett találkozni kiemelkedő teljesítményű egyházi iskolásokkal, az egyetemi-főiskolai felvételi statisztikák világosan mutatják, hogy közvetlenül érettségi után lényegesen kevesebben jutottak be egyetemre, főiskolára a sikeres felvételi vizsgát tett egyházi iskolás diákok, mint az állami iskolákból jelentkezők.
A szerzetes tanárok nagy többsége sohasem számolta az időt és az energiát: teljes odaadással szolgálták a diákokat. S egy olyan korszakban, amikor az egyházak – kalitkába szorítva – nem foglalkozhattak az ifjúsággal, az egyházi iskolák színjátszó körei, énekkarai, sportkörei, versenyei, a nyáridőben szervezett gyalogtúrái, vízitúrái, kirándulásai igazi élményt jelentettek diáknak, tanárnak egyaránt. A kötelező tanítási órák mellett a számtalan szakkör, külön foglalkozás olyan távlatokat nyitott meg az érdeklődők előtt, ami az országban nagyon keveseknek adatott meg.
Hadd legyek szubjektív: magam is pannonhalmi diák voltam, hatvan évvel ezelőtt érettségiztünk. Akkor, diákként nem voltunk tudatában annak, hogy amikor megkezdtük az első osztályt, még csak öt év telt el az újraindulás óta. Nem tudtunk azokról a terhekről, amelyeket tanárainknak, rendi vezetőinknek hordozniuk kellett. Tíz évig – a rendszerváltozás hajnaláig – igazgatója lehettem annak az iskolának, amelynek korábban a diákja voltam. Megtapasztaltam, hogy mit jelent szembeúszni az árral. Meggyőződésem, hogy megérte. Akkor – diákként, majd tanárként, később igazgatóként – nem sejtettem, hogy történelmi idők tanúja vagyok.
Legyenek áldottak a hősök – mert hősök voltak –, akik 1950-ben vállalták, hogy korlátok között, mégis elkötelezetten és belső szabadsággal szolgálják a katolikus szellemű nevelés és oktatás ügyét. Az ő vállukra állva nőhettek magasabbra az utódok. Legyenek áldottak a szülők, akik – sokszor hátrányokat is szenvedve, komoly áldozatokat vállalva – bátrak voltak, és gyermeküket egyházi iskolába íratták. Köszönet mindenkinek, aki nyíltan (vagy titokban) segítette, hogy működni tudjanak ezek az iskolák.
S végül köszönet a mostani elismerésért: köszönet, hogy iskoláinkat a Magyar Örökség díjra méltatták.
Korzenszky Richárd OSB emeritus perjel
Tihanyi Bencés Apátság
* * *
Fölemelő volt számunkra ez a megerősítő elismerés és a testvériskoláinkkal való találkozás. Annak idején összekovácsolt bennünket a közös sors, rengeteg szálon kapcsolódunk egymáshoz, megszámlálhatatlan közös élmény köt össze bennünket. Ezek nem múltak el nyomtalanul, az együttműködést mind a mai napig sokféle módon folytatjuk, rendi és iskolai szinten egyaránt.
Mi, iskolanővérek annak is örülhettünk, hogy küldetésünket másodszor is elismerték, és beírták az Aranykönybe. 2015. március 21-én ugyanis a Vera nővér és Czakó Gabriella társult tagunk vezetésével működő szovátai kórusunk, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar szintén bekerült a magyarság láthatatlan szellemi múzeumába.
Forrás és fotó: Boldogasszony Iskolanővérek
