Ahogy a német költő és filozófus, Georg Friedrich Daumer írja: „Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap.” Mindezt értjük, és el is fogadjuk, ám hajlamosak vagyunk újra és újra kudarcainkkal, sebeinkkel és a ránk váró esetleges veszélyekkel, támadásokkal foglalkozni. Mindennapjainkba észrevétlenül bekúszik a félelem, s helyet követel magának a bizonytalanság, olykor a rettegés. Okot bármikor találhatunk, még akkor is, ha semmi valóságalapjuk nincs a gondolatainkban létező szörnyűségeknek. Nagymamám mondása és egész életfelfogása lebeg a szemem előtt, s igyekszem is eszerint viszonyulni a tévéből, rádióból rám zúduló fenyegetésekhez, a katasztrófákról, balesetekről szóló hírekhez. Mama ugyanis mindig azt mondogatta, hogy csak kétféle baj létezik a világon: az egyiken lehet segíteni, azon azért nem érdemes búslakodni, a másikon nem lehet, azon meg azért nem érdemes idegeskedni. Milyen igaz!
Sem a múlt, sem a jövő nincs a hatalmunkban. Nem változtathatjuk meg, nem alakíthatjuk. A jövőt még csak-csak… De a múltat nem. Ezt hangsúlyozza Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus is Harmóniában múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel című könyvében, kiemelve: „Társadalmunk sem egy pozitív jövőképre épített társadalom – inkább a keserűségre, a sebek felemlegetésére, a veszélyekkel való riogatásra vagy a pillanat kielégülésére épített társadalom.” Vajon ilyen környezetben hogyan élhetünk békében, s hogyan találhatjuk meg a harmóniát? A szerző szerint ki kell lépni az áldozatszerepből. Nem szabad folyton- folyvást a sérelmeinken rágódni, s nem kell mindenáron megérteni, mi miért történt. „Múltunk megértése nem fogja elvenni fájdalmunkat, se feloldozni a sebzőt haragunk alól.” S ez a fontos! Hiába szeretnénk összerakni a régi idők történéseit, a mozaik mindig hiányos marad. Emlékezetünk egyre kopik, az akkori szereplők már nincsenek velünk, s nem tudnak válaszolni a kérdéseinkre. Vagy ha mégis – mi értelme folyton a tegnapon gondolkodni. A ma sokkal fontosabb – és a holnap is.
Ha beleragadnánk a tegnapba, gondoljunk arra, hogy a szorongás legjobb ellenszere a hála, s hogy a reménynek nem a reménytelenség az igazi ellentettje, hanem a félelem. Tapolyai Emőke szerint nem a vágyainkkal és az álmainkkal van a baj, hanem sokkal inkább azzal, hogy mindent a markunkban szeretnénk tartani. „Ha egy kicsit el tudunk feledkezni önmagunkról, és rá tudunk csodálkozni arra, hogy Isten – aki mindent tud, és ura minden részletnek – szeret és megváltott minket: beindul valami elengedés a múltunk, a sebeink felé.” Ha meglátjuk Istent a múltunkban, akkor könnyebben bízunk majd a jövőben. S biztosan találunk olyan élethelyzeteket, amelyekben föllelhetjük a Fönnvaló jelenlétét, áldásait, kegyelmét. S ez jó.
Persze sok-sok bántást szenvedünk el életünk során, és gyakran küzdünk a meg nem értettséggel és a szeretethiánnyal is. Mindig többet és többet akarunk elérni, megszerezni, átélni. Pedig hiába vágyunk arra, hogy önmagunk legyünk, ha nincs időnk Istenre támaszkodni. Észre sem vesszük, hogy elfutunk az igazi boldogság mellett, oly sokat emlegetjük a sérüléseket, s oly kétségbeesetten erőltetjük a szeretetet. A múlt nem forgatható vissza, egyedül a jelen megváltoztatható. S mindennek kulcsa a megelégedettség és a hála. Hogy miért is? Tapolyai Emőke pontosan és érthetően ad választ e nehéz kérdésekre. Forduljunk hozzá bizalommal!
(Tapolyai Emőke: Harmóniában múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel. Harmat Kiadó, Budapest, 2017)
