Lássunk tisztán!

Mind a tisztánlátás, a tények és meglátásaink egyezése terén (tehát abban, hogy tudjuk, mi is az igazság), mind az értékelés során, amikor helyzetet, magatartást, tervet, mozgalmat kell megítélnünk aszerint, hogy jó-e avagy nem. Ha most látszatra politikai jellegű eszmefuttatást kísérelek meg egy katolikus sajtóorgánum hasábjain, ebből a nézőpontból teszem. Mert szeretem, mert szükségesnek, megkerülhetetlennek tartom az igazságot. A tényekben is, az értékelésben is. Múlt év óta szédületes iramban és egyre átláthatatlanabb módon, de egyre ijesztőbb eredményekkel folyik az egészségügy reformja. Mintha kizárólag ettől függne az államháztartás egészsége. Az elmúlt évek túlköltekezését az állami, alkotmányosan kötelező szolgáltatások költségeinek megtakarítása révén kívánja a kormány egyensúlyba hozni. A rendszerváltás óta hangoztatott jelszó szerint: „az állam rossz gazda!”, magánkézbe kívánják hát adni, „nyereségessé” kívánják tenni a közköltséget emésztő szolgáltatásokat. Az eredmény: az ellátás akadozása, orvosok pályaelhagyása, kórházi helyhiány, mentőautóban ide-oda hurcolt betegek, elhúzódó műtétek – sőt, immár gyanús halálesetek is előfordulnak, és láttatják a polgárokkal, hogy a „reform” nem magától értetődően a jobbítást szolgálja. Lehet, hogy a magánbefektető a végén nyerni fog, de a „beteg” veszít, és a számlát a polgárok közösségének nyújtják be. A számlában pedig nemcsak a tényleges költség, hanem a természetesen járó nyereség is szerepelni fog. Olcsóbb ettől bizonnyal nem lesz.

Jó-e, ami történik (azaz célravezető, jogos és igazságos-e), nem vagyunk hivatottak elbírálni. Ám sok az aggály a hozzáértők körében is. A hatalmat gyakorló kormánytényezők pedig nem egyeztettek, nem indokoltak, nem magyaráztak, csak haladtak előre a maguk szabta úton, mindent feláldozva az Európai Unió megkívánta pénzügyi mutatók jobbítása érdekében. Megszavazták az új egészségbiztosítási rendszerről szóló törvényt. Aztán a köztársasági elnök óvását semmibe véve, megszavazták újra. Az ezt követő népszavazás során kiderült, hogy a választók többsége ellenzi az új rend néhány lényeges elemét.

Noha ez várható volt, mégis zavart keltett a magabiztos kormánykörökben. Úgy tűnik, rámegy erre a koalíció, a két kormánypárt egysége. Közben azonban a háttérben máris itt az újabb fenyegető veszély: a másfél éve elindított számos népszavazási kezdeményezés közül egy vette a jogrend akadályait, és egyetértőket gyűjtött annak tisztázására, akarunk-e nyereséges magánvállalkozókat az egészségügyben. A kérdéshez közel félmillió polgár csatlakozott. Ahogy gyűltek az aláírások, egyre jobban látszott, hogy csak megelőzni, de nem megkerülni lehet a polgárok kötelező közvetlen hatalomgyakorlását.

Megelőzni azzal lehet, ha a Parlament hatályon kívül helyezi a kétszer is megszavazott törvényt, és újat alkot, a köztársasági elnök által részletesen megjelölt egyetértést keresve és biztosítva a szakmával és az ellenzékkel egyaránt. Ám a kisebb kérdésekkel, a pártbelügyekkel való foglalkozás elvitte az időt, és elérkezett a pillanat, amikor az összegyűjtött aláírásokat be kell nyújtani az OVB-hez vizsgálatra, különben elvész azok eredménye. ALiga Szakszervezet – pillanatnyi habozás után – nem merte felvállalni a határidő elmulasztásából adódó visszahatást és benyújtotta a kérelmet az OVB-hez. „Most már – így a nyilatkozat – nincs erő, amely megállítsa a népszavazás kiírását, oda a sok pénz, ami ehhez kell!” (És – így az alhang – ezt a költséget a népszavazást erőltetők okozták, hát most fizessék!)

Nem egészen így áll a dolog. Még mindig lenne idő közmegegyezéssel egészségügyi törvény alkotására, a kétszer megszavazott hatályon kívül helyezésére, és ezt követőn országgyűlési határozattal annak megállapítására, hogy a törvényhozás eleget tett a népszavazást kérők kívánságának, az ellenzékkel egyetértve meghozta a közszolgáltatásként működő szolidáris egészségügyi ellátásról szóló jogszabályt, és azon három évig nem kíván változtatni. Így a népszavazás okafogyottá vált, ezért nem határoz arról. Ha a köztársaság elnöke ezzel egyetért, mellőzheti a népszavazás kiírását. Nincs tehát még mindig kényszerhelyzet. Nem kell elkölteni feleslegesen a milliárdokat. Ha a jogalkotási folyamat végre felnő alkotmányos feladatához, és eleget tesz a szuverén nemzet többsége által kinyilvánított közakaratnak, úgy nem a népszavazáson kell igennel szavazni a szocialista kormánypártnak, hanem haladéktalanul meg kell alkotni a jó, közmegegyezést találó új törvényt. Néhány hónap erre elég volt 2006-ban is.

Lesz-e a jelenlegi Országgyűlésben ehhez kellő erély, belátás, önmérséklet és bölcsesség, a nemzet irányában érzett felelősség? Majd meglátjuk. A jelek nem biztatók. Az Alkotmány előírja, hogy minden képviselő a nemzet érdekét tartsa szem előtt, hogy a törvényhozó hatalomra a pártoknak közvetlen ráhatása nem lehet, ám ezt be is kellene tartani. Mégpedig egyéni és csoportérdeket egyaránt háttérbe szorítva, felelősen, önzetlenül. Ha az Országgyűlés erre jelen összetételében nem érez erőt, úgy valóban az lenne helyes, ha átadná a döntési helyzetet a szuverén nemzetnek, a választóknak. Ha a képviselő nem alkalmas arra, hogy betöltse helyét, nem illő a szék karfájába kapaszkodni. Ezt a döntést azonban két választás között csak az Országgyűlés maga hozhatja meg.

Mi, katolikus hívők, támogathatjuk képviselőinket a helyes döntésben, kérhetjük számukra a szükséges bölcsességet, egyetértést és bátorságot. És még egyet tehetünk. Lelkiismeretesen gazdálkodhatunk egészségünkkel, testi épségünkkel, egyenként és együttesen. Hogy ne mi legyünk a legbetegebb nemzet Európában. Ez a törekvés is a konvergencia irányában hat. És ez csak tőlünk függ!

(A szerző volt alkotmánybíró, a PPKE Jog- és Államtudományi Karának nyugalmazott dékánja.)