Este cseng a telefon. Ma, kevéssel éjfél után Misi;– Wurdits Misi– meghalt. Miklós hangja fátyolos, el-elcsuklik. Megrendítő, ahogy meg-megszakítja a közlést a férfifájdalom mélységekből előtörő új és új hulláma…
Sajátos módon kapcsolódott össze Misi élete a mi életünkkel.
Talán 1957 nyarán történt. Lénárd Ödön atya gondterhelten lapozott a noteszában, majd vontatottan beszélni kezdett: „Fiam, van itt egy kisfiú, tudnátok törődni vele?”– „Szívesen.”– „Jó, de azért ez a történet nem olyan egyszerű…”
Szavai nyomán kirajzolódott egy család szélsőséges szenvedéssorozata a XX. század ellentétes előjelű hatalmi gépezeteinek működése következtében.
A nagyapa – Misi édesanyjának apja – Fejér megyei főszolgabíró volt. A zsidók elhurcolása ellen lépett fel, és a dachaui koncentrációs táborban halt meg. A nagymamát és legidősebb lányát az oroszok tették tönkre. A szétvert család maradéka Budapestre költözött. Kenessey Margit, a család harmadik lánya hamarosan férjhez ment Wurdits Lajoshoz, aki mögött fiatal kora ellenére már nehéz évek voltak. A Hegyalja úton jutottak egy kis lakáshoz, itt született meg Erzsike kislányuk, majd 1952 júliusában Misi. Augusztus 21-én az édesanya – akit a család Giginek szólított – vásárolni ment, és férjére hagyta a kicsi fiút. (Erzsike akkor és még hosszú évekig Móron volt az apai nagyszülőknél.) Hazatérve a lakást tárva- nyitva találta, és a baba a házmesterné karjaiban ordított. Lajost elvitte az államrendőrség.
Később megtudták, hogy a Fő utcai katonai ügyészségen tartják fogva. Néha küldhettek neki egy-egy kisebb csomagot. Egy napon aztán nem fogadták be a csomagot. A kirendelt ügyvéd fényképet kért, amelyet a felesége néhány nap múlva, a tetején centire behasítva visszakapott, mély körömnyommal… Wurdits Lajos elbúcsúzott.
Az Államvédelmi Hatóság felajánlotta Kenessey Margitnak, ha férjét megtagadva elválik, és nekik dolgozik, akkor vége az éhezésnek, a család boldog lehet…
1954 elején értesítést találtak a levélszekrényben, az ügyészségtől érkezett: „Férjét, néhai Wurdits Lajost 1953. július 1-jén kötél által kivégezték. Továbbiakban ne keresse.” Csak jóval később tudta meg, hogy férjét 1953. január 1-jén ítélték halálra.
Misi hat hónapos volt, amikor először észlelték, hogy mozgáskészsége rendellenes. Másfél éves volt, mikor agyfeltöltéssel megállapították, hogy az agyidegek épek, így feltehetően a gerincidegek betegek. Az orvosi vélemény az volt: aligha éri meg a két évet, de az iskoláskort biztosan nem…
Misi azonban élt. Az első két elemi osztályt a házban lakó tanító néni segítségével magánúton végezte. Aztán a nagymama magához vette Pesterzsébetre, mert ott a földszintes iskolába háromkerekű kis biciklin tudta hurcolni a gyereket, hogy kortársai között tanulhasson. Nyaranta a Hegyalja úton volt az édesanyjánál. Ekkoriban ismertük meg. Attól kezdve egyikünk rendszeresen járt Misihez, játszott vele, mesélt neki. Nagyon szerette a zenét. Emlékezetes maradt az első nagy vállalkozás, amikor Mozart művére, A varázsfuvolára vittük el. Egy barátunk autójával mentünk az Operáig, és ott az atya a nyakában, átölelve vitte a kisfiút a nézőtérre.
Volt vagy tízesztendős, mire újra együtt lehetett a család. Akkor már közülünk Mária járt hozzá rendszeresen, és éveken át tanította hittanra. Hihetetlen volt a gyerek fogékonysága a természetfölötti világ értékeire.
1963-ban a svájci Vöröskereszt öt alkalommal küldött számára meghívólevelet, hogy kivizsgálják és gyógykezeljék. Nem kapott kiutazási engedélyt. Végül lemondtak erről a svájciak, és vigasztalásul küldtek egy jó minőségű kerekes széket. Később, 1971-ben repülővel még kivitték Zürichbe, onnan háromhetes mediterrán nyaralásra, ami élményt jelentett élménytelen életében, de a lényegi gyógykezelés már lehetetlen volt.
1964-ben átköltözött a család az óbudai kísérleti lakótelepre, ahol Misire való tekintettel kiutaltak egy földszinti lakást. A lakásajtóig sajnos így is kilenc lépcső vezetett…
A gimnáziumi évek mégis sok örömet és szellemi gazdagodást szereztek. Osztálytársak fáradhatatlanul hozták-vitték, és az iskola az ő osztályát minden évben a földszinten helyezte el.
„Este, elalvás előtt még hosszan gondoltam Misire. Belealudtam az imádságba mai fiataljainkért. Hajnalban álomból ébredtem. Fiúk nevetve zöld ágakat nyestek, és leszúrva a földbe kaput hajlítottak az ágakból. Az ágakat egyszerre elborította az aranyeső számtalan sok sárga virága. A gyerek Misit láttam hátulról, ahogy egészséges lábaival egy arctalan férfi – az édesapja – felé fut a kapun keresztül. Mögötte muzsikálva, tánclépésben begurult egy kerekes szék. A férfi karjába kapta gyermekét, és az ekkor már felnőttnek látott Misi busa, nagy, felnőtt fejét a mellére szorította… Akkor melléjük lépett mezítláb, ingben, vászonnadrágban az Emberfia, és összefogva magához ölelte kettejüket…”
Tímár Ágnes
Lénárd Ödönt és Tímár Ágnest 1961-ben, majd 1966-ban bebörtönözték, de közösségük szabadon maradt tagjai folyamatosan törődtek Misivel. 1970-ben az angol tagozatos osztályban leérettségizett. Amikor Ági – szabadulása után, 1969-ben – felkereste, már minden erejével azon dolgozott, hogy egyetemre mehessen. Pszichológiát akart tanulni, de ez megvalósíthatatlan volt. Olvasott, kézimunkázott, fordított, sok-sok klasszikus zenét hallgatott… gazdag szellemi életet élt, kortársai szívesen látogatták. Állapota lényegében nem változott, de akkoriban hangzott el egy nagyon kemény megállapítása: „Tudod, nemigen mondom senkinek, de elveszítek egy-egy mozdulatot. Már nem tudom felkapcsolni a villanyt. Kidolgoztam más helyettesítő mozdulatokat, hogy ne maradjak sötétben, de tudom, hogy az elveszített mozdulatot már soha többet nem fogom visszanyerni… Hova vezet… nem tudom…”
Hallatlan változást hoztak 1972-ben az életébe a Rókus-templom ifjúsági hittanosai. Kállay Emil atya csoportja „felfedezte” Misit, és mély barátságok szövődtek. Külön-külön és csoportosan is mentek hozzá, és vég nélküliek voltak a beszélgetések, közös olvasmányok, zenehallgatások, színházi és operaelőadások… Nagyszerű, rendszeres „kirándulás” volt, ahogy háromnégy fiú Óbudáról, a Margit-szigeten át, végig énekelve, kacagva, tréfálva betolta Misit a Rókusba hittanórára, és utána fáradhatatlanul vissza Óbudára.
Nyaralni vitték, kirándulni, és az evvel járó gyakorlati nehézségek szóra sem voltak érdemesek a baráti kapcsolatokban. Az egyetemi évek azonban hamar elfutottak, és a fiatalok új élethelyzetéből lassan kiszorult Misi. Egy szűkebb baráti kör – ki-ki lehetőségeihez mérten – mindhalálig mellette maradt.
Édesanyja évtizedeken keresztül emberfeletti erőfeszítéssel húzta-vonta, mosdatta, öltöztette, látta el fiát, de ez egyre lehetetlenebbé vált. Próbálkoztak albérlőkkel, akik a lakás fejében besegítettek az ápolásba. Ezek a fiúk persze néha nehéz emlékeket is hagytak maguk után. Páratlan volt a közgazdászhallgató Lajos, aki testvéri módon látta el Misit, és 1986-ban a Hycomat Trabanttal még európai körútra is elvitte. Jártak Münchenben, Párizsban, Taizében, de végesek az emberi erők, és Lajosnak a saját élete is alakult. A nyolcvanas évekre egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az otthoni ápolás tovább már nem tartható. 1988-ban Misi egy erdőkertesi intézetbe költözött, könyveivel, lemezeivel, magnójával, számítógépével, mindennel, ami hozzá és szellemi életéhez tartozott. Elektromos kocsijával közlekedni még tudott, de minden egyre nehezebb lett. 1992-ben átköltözött a Veresegyházi kistérség idősotthonába. Szeretett volna bekerülni az önkormányzat szociális bizottságába, hogy tegyen valamit másokért, de ez nem valósult meg. Végrendeletében felajánlotta testét halála után tudományos kutatások számára, hogy ha lehet, betegsége ne ismétlődjék meg. Hogy valamiképpen hasznára legyen másoknak, megírta – tollba mondta – önéletrajzát, mely a Szent Gellért Kiadónál 2001-ben jelent meg, „Fogadd el…” címen.
Fizikailag lassan, de folyamatosan gyengült. Mikor már kézzel írni nem tudott, még pötyögött a számítógépen… Lassan minden kiesett az életéből. Olvasni sem tudott, mert nem tudott lapozni. A zenehallgatáshoz a magnót kellett volna kezelnie, a tévéhez, telefonhoz gombot megnyomni… Aztán már a fejét is meg kellett támasztani, és az elektromos kerekes szék irányítókarját is segíteni kellett… később etetni kellett, és mindenben ellátni.
Édesanyja – már túl a nyolcvanadik évén – hetente látogatta, ott aludt és mellette maradt két napig… Misi nővére, Erzsike, sógora, Imre, unokahúgai próbálták színesebbé tenni az életét: karácsonyra hazavitték magukhoz, rendszeresen jártak az Operába.
Néhány barátja, kereszt- és bérmafiai, amikor csak tehették, hűségesen látogatták. Utoljára idén február 16-án Miklós volt nála Kállay Emil atyával. Misi meggyónt, Miklóssal együtt megáldoztak. Mikor Emil bá’ elment, Miklós még vele maradt, megvacsoráztatta, de alig evett, el-elaludt, nehezen nyelt, köhögött. Két nap múlva már nem keltették fel az ágyból…
Nővére, sógora és édesanyja felváltva virrasztottak mellette. Huszonnegyedikén éjjel Gigi néni volt mellette. Éjfél után észrevette, hogy Misi nem lélegzik többé…
Csendesen, szépen aludt el, sugárzóan derűs volt halotti arca. Bár családja vele volt előző éjjel-nappal, édesanyjának adatott meg a kegyelem, hogy az életet, amelyet ő hozott világra, ő is ereszthette útjára.
Az ember, akinek az orvosok nem jósoltak többet néhány évnél, ötvenkilenc évet – szép, gazdag életet élt. Mondhatjuk, hogy összefogott érte a keresztény család és a keresztény közösség, de az ő törhetetlen bizalma, hite, szeretete és Istenbe kapaszkodó, mindig újrakezdő akarata nélkül semmibe hullottak volna édesanyja, testvére, sógora és barátai erőfeszítései.
Mégis, a realitás Misi számára – különösen az utolsó évtizedekben – a teljes magány, kiszolgáltatottság, a fokozódó és végül teljes bénultság, legfőképpen pedig a kényszerű semmittevés pokla volt, heteken, hónapokon, s ami talán sokszor nehezebb: órákon át. Ezt kellett lélekkel, belső élettel, tartalommal megtöltenie, megőrizve kifelé még a derűt is. Nem tudjuk elképzelni, ez mit jelent…
Szánó szeretettel nézem az életük értelmetlenségével, ürességével esztelenül erejüket tékozló, önpusztító fiatalokat. Hajoljunk meg mély tisztelettel és szeretettel Misi előtt. Öleljük meg lélekben édesanyját, testvérét és sógorát, akik mindvégig mellette voltak, és akiknek nagyon fáj Misi hiánya. Szeretetteljes, megértő, erőt adó kedvessége pótolhatatlan…
Wurdits Mihály lelkiüdvéért március 18-án, 17 órakor lesz szentmise a budai ciszterci Szent Imre-plébániatemplomban (Villányi út). A hozzátartozók kérik, hogy a szentmisén részt vevők a búcsúzásra szánt virág helyett az egyház küldetését támogassák adományaikkal
