Nőtt-nődögélt, és mire tizennégy éves lett, beíratták egy nyolcadik kerületi szakközépiskolába. Zolika valószínűleg ott is nőtt fel, a „nyócker”-ben. A kerület hiányzó, beépített grundjain vált edzetté és erőssé. Valószínűleg nem olvasott soha lakóhelyének legendás fiúhőseiről. Nem tudja, hogy az erőfitogtatásnak megvan a maga helye, szerepe, célja. És nem tudja, hogy az erőszakos tetteknek következményük van.
Zolika nem ejtett könnyet tízéves korában a kis Nemecsekért. És nem érti, miért baj, ha egy védtelentől elvesszük az üveggolyóit. Zolika beépített grundjain nincsenek érzelmek. Erő van és merészség. Brutalitás és félelem. Zolika erős. Annyira, hogy ma már fél kézzel ki tud rántani egy csaptelepet a fizika tanteremben. És ugyanavval a fél kezével fejbe tud vágni egy fizikatanárt.
Zolika hisz a fizika törvényeiben. Newton első, a tehetetlenség törvényének nevezett szabályát már jól tudja. Zolika bemutatta a kísérletet: sikerült. Zolikára azt mondta az igazgatónő, hogy jó fiú, csak nagy a szereplési vágya. A tanár pedig nem jó tanár, hiszen nem tud fegyelmet tartani.
Zolikát meg kell védeni. A tanár a felelős az egészért. De az is lehet, hogy Newton. Vagy Einstein. Hiszen ma már minden annyira relatív.
Diákcsíny. Ragasztó vagy rajzszög a tanári széken, festékes szivacs, papírgalacsinok, osztálytárs a szekrényben, matekdolgozat előtti bombariadó, cigaretta a biológiatermi csontváz szájában, verekedés a tornaöltözőben, cigarettázás a mosdóban, kiszivárgó érettségi tételek. Emlékszünk. Néha mi is benne voltunk. Vagy afféle jókislányként-jófiúként csak a háttérből figyeltünk, de drukkoltunk. Persze, nem a tanárnak.
De ez más. Zolikától félek. Félek attól, ami Zolikát ilyenné tette. És félek attól, ami Zolikát ilyennek fogja meghagyni, sőt ebben az állapotában már védi is. Igen, én félek a tehetetlenség törvényétől. Mert egymagában ez a törvény nem elég. Ezt azonban Newton tudta – Zolikának viszont még be kellene bizonyítanunk. Vajon lehetséges?
