A legendás zirci apát, a meghurcolt Endrédy Vendel (1895-1981) utódaként előbb csak titkon, majd hivatalosan is az újrakezdés apátja lehetett.
Görög-latin szakos tanárként bölcsészeti és teológiai doktorátust szerzett. Később, a szétszóratásban 1950 és 1957 között orosztanárként dolgozott, többek között a görög menekültek Beloiannisz nevű településén. Idővel lelkipásztorkodhatott a kalocsai főegyházmegyében, és taníthatott a szegedi teológiai főiskolán és a Hittudományi Akadémia levelező tagozatán. Bárhova is vetette az élet, mindenkor a szív, az elme és a hit nemes összhangjában teltek évei.
Ezrek és tízezrek lelkébe ültette az Üdvözítő szavait, a Jóhírnek a mindennapi élettel átjárt, attól el nem választható, tápláló igéit. Nem akarta megújítani az egyházat. Jézus és a Szent Szűz mindig progresszív, ám szelíd hagyományát követte. Lehajolt embertársaihoz, kinek-kinek értelme, igénye, rászorultsága szerint szolgálva vezette őket az üdvösség útjára. Jó pedagógiai érzékkel, nyelvi megvilágítással, verseléssel, személyes példájával, eltökélt hitének rendíthetetlenségével.
A hosszú szétszóratásban nem élhetett teljes szerzetesi életet. Viszont élhetett, és élt is, teljes emberi életet. Annak időbeli, lelki és szellemi kiteljesedésében. Életének rá vonatkozó célkitűzéseit megvalósította, a Szent Benedek-i Regula szegletkövét, ciszterci kiegészítéssel:
Hogy mindenben megdicsőíttessék az Isten, s hogy szebb legyen a világ, és boldogabb az ember. Lángolt és világított, rendjének eszménye szerint. Lángolása ugyan az ahogy lehet és az ahogy célszerű korlátozásával történt, ám világítása egyértelmű, korlátok nélküli volt. És marad az utókor számára is.
