2005-ben szentelték őket, fél évvel előtte szerzetesi örökfogadalmat tettek. Mária Keresztes Közösségének nevezik magukat, jogilag Krisztus-hívők hivatalos társasága a státusuk. Nem alkotnak a bencésekhez, ferencesekhez vagy jezsuitákhoz hasonló rendet, de szerzetesi életet élők közösségének tekintik magukat. Tizenhárom település lelkipásztori ellátását végzik: Balatonakali, Dörgicse, Vászoly, Pécsely, Nagyvázsony, Pula, Vöröstó, Barnag, Tótvázsony, Hidegkút, Mencshely, Veszprémfajsz és természetesen Nemesvámos. Nehéz ennyi helyet összefogni, közös lelki programokra mégis mozgósítják az embereket. Ha például este kilenckor fatimai virrasztást tartanak, két kisbusszal végigjárják a falvakat, majd a lelki program után hazaviszik a hívőket.
Hetedikes gyerekek érkeznek Márk atyához, előkerülnek a különféle színű kártyák, nézegetik őket – s a fiatalság élcelődésével fűszerezik a rajtuk olvasható szövegeket. Kéthetente újat választhatnak, s a választással elkötelezik magukat.
Mosolyogni fogok másokra, amikor valami nem tetszik. Aztán a másik kártya: Nem hisztizem. „Miért, szoktál?” – kérdem, mire a lányka megvonja a vállát: „Néha.” Komolyan veszem a szentmisét, olvassa az egyik fiú. „Én ezt választottam” — mondja. „Szükséged volt rá?” – firtatom, mire őszintén válaszol, nem fél attól, hogy az atyák is hallják: „Igen, mert amúgy nem szoktam misére járni. Most két hétig voltam.” Kezdetnek nem rossz – biztatom, kis huncut mosolyt látok az arcán, vajon mit jelent: azt, hogy két vasárnapot ki lehet bírni, vagy pedig azt, amit mond: nem is olyan nehéz. S tovább hangzanak a kártyaszövegek: Nem nyafogok… Lemondok az édességről… Napi egy rózsafüzér… „Napi egy! Jézusom…” – pattan ki az egyik kislányból, körülnéz, s ezzel a kuncogással tekint az atyára. Nem szégyelli őszinteségét, de miért is? Márk atya derűsen mondja: „Napi egy… tized. Nem olyan sok… Ugye, kibírod?” – Hát persze, s csattan a lány jókedve. Ha valami miatt kissé izgatottabban ülnek a diákok a rendhagyó hittanórán – vendégek érkeztek, akik meg szeretnék ismerni a „kártyajátékot” –, ez inkább a következő tanórának szól: dolgozatot írnak.
S a kéthetes fogadalmak? Amikor kitekintünk az épület ablakán, a szomszédban kirajzolódnak a templom alapjai. A régi istenháza roskatag állapotba került; hogy használni tudják, most némileg felújítják, de a falu már a kilencvenes évek elején elhatározta, hogy újat építenek. S idáig jutottak az elődök, az ifjú atyák pedig megörökölték az alapokat. Persze ez sem kevés!
Ezen a templomalapon szentelte pappá Márfi Gyula érsek a két ifjú szerzetest hét évvel ezelőtt. A helyszín szimbolikusnak hat, de ennél sokkal több: a fatimai templom alapja – Fatima üzenete – már most vonzza a lelkeket.
„Tavaly – meséli Márk atya – előálltam a gondolattal, hogy hozzunk Fatimából egy szobrot. A gyerekek először nem hitték el, hogy komolyan gondolom, a szülők megnézték a térképen, hol található Fatima, megrettentek a távolságtól, amikor meg kiderült, hogy autóval vágunk neki, végképp kétségbe estek… S elindultunk… a gyerekek kicserélve jöttek vissza.”
Idén – úgy tervezik – ismét fölkeresik Fatimát, hogy néhány maroknyi földet hozzanak onnan a szentély alapjába. „Fatima szentté vált föld, s azt szeretnénk, hogy a miénk is szentté váljon.”
Fatima-ház – hirdeti az új épület homlokzatán a felirat. A plébániahivatal mellett, ahol a tizenhárom település egyházi ügyeit intézik, helyet kaptak a kisebb-nagyobb közösségi helyiségek, az atyák által életre bátorított cserkészet is itt talált otthonra. És persze a szerzetesek szobái – „ez egyben a kolostorunk is”. A vendégszárnyban fatimai és lelkigyakorlatos programokra várják a távolabbról érkezőket.
Belépünk a ház, a kolostor szívébe, a kápolnába, ahol ott látjuk a fatimai kegyszobrot. Piusz atya azt magyarázza, a kolostor nem ér véget a téglából rakott falaknál, „tizenhárom település házanépe” tartozik hozzá. S azt remélik, egyre többen használják a házat, egyre többeket vonz ez a fajta kolostori élet. Hétköznapokon már ma is normális üzemmódban nyüzsög a ház.
„Életünkben nem a külső, a keret monasztikus, hanem a belső, a tartalom – s ezt meg lehet élni a lelkipásztorkodás, a gyerekek, a cserkészek, a karitász mellett – folytatja Piusz atya. – Békés, imádkozó, áldozatvállaló belső élettel.”
Jó látni, jó hallgatni ezeket a fiatal szerzetes papokat. Semmit nem bonyolítanak túl, semmit nem ideologizálnak meg, életük természetes módon folyik, s ugyanilyen természetességgel közvetítik azt a lényegre mutató valamit, amiről – mint mondják – nemigen lehet egymás után rakott szavakkal beszámolni.
Szent Benedek reguláját követik, annak idején a ciszterci szerzetesek segítették őket hivatásuk felé, ezzel együtt „új utat járunk a monasztikus életben. De nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen azt látjuk a világban: egyre több helyen egyre több közösség a maga módján valósítja meg a krisztusi eszményt.” A sokszínűség gazdagít, ha a színek nem fedik el a lényeget. „Imádkozunk és dolgozunk, ezzel válunk jellé a külvilág számára.”
Arra gondolok, életüknek és hivatásuknak modellértéke lehet az egyházmegyei, tehát területi pasztorális ellátás fönntartásában. Márk atya rám néz. Érdekes vélemény, mondja. „Mi nem tekintjük sem kísérletnek, sem modellnek, megszületett a közösségünk, amelynek érezzük a kisugárzását, s ami még fontosabb, mások is érzik. Nem arról van szó, hogy több pap él együtt, akik ugyanakkor saját elképzelésük szerint, magukban végzik a dolgukat. Lelki közösségként, különféle helyeken pasztorálunk.”
Az atyáknak segít ebben a holland származású Anton atya. Hoszszú évekig misszióban szolgált Indonéziában, majd véletlenül – a véletlent a realitás szintjén gondviselésnek nevezzük – a nemesvámosi plébániára került, amikor a két szerzetes még Hidegkúton élt. Örökségbe kapták a „segítséget”. S plébániai kisegítőként egy hitoktatónő is gazdagítja az életüket. De nem lennének gazdagok, ha az a bizonyos háznép nem venné körül őket.
Fölkeressük a barnagi kálváriát, valaha az ott élő németek állították a hét stációt, s néhány éve Somogyi Győző festőművész színeivel-vonalaival éledt újjá a fájdalmas Szűzanya hét emberkín állomása, amelyek a végére többlettartalmat kapnak. A kálvária körbeöleli a temetőt. Idősebb asszony rendezkedik az egyik síron; fiatalos férfiarc tekint le az emlékkőről. Nézem a dátumot: negyvenegynéhány éves volt, amikor meghalt.
„A fiam – s az asszony körbetekint a januárban tavasz elejei módon megereszkedett tájon –, mezőgazdasági vállalkozásból élt, amerre nézek, ezek az ő földjei, s azt gondolom, egyszer csak megpillantom valahol… hat hét alatt elvitte a leukémia… még két éve sincs.”
A kálvária hét állomása és ennek az asszonynak a kínja… Hogy mondta néhány órával korábban Márk atya? „Arra törekszünk, hogy életünk imádkozó élet, engesztelő élet legyen. S az ima és az engesztelés példaként szolgáljon azok számára, akik ránk vannak bízva.”
A Balaton-felvidék hegyes-dombos hullámain járjuk Mária Keresztes Közösségének eleven kolostorát. Tizenhárom település lelkei élnek-lépdelnek ebben a hatalmas kerengőben. „Fiatalkorunktól keressük Istent és Isten akaratát. Megszólalt egy hang bennünk, hogy vonz Benedek regulája, a monasztikus élet. Aztán ráébredtünk, Isten arra szólít, ne hagyjuk magukra ezeket az apró falvakat. Az utolsó ember is Krisztushoz tartozzon – már aki hozzá akar tartozni.”
A fatimai lelkiséget az atyák nem „levették a polcról”, mert megtetszett nekik, hanem egyre nagyobb indíttatást éreztek arra, amit már említettek: hogy folyamatosan imádkozzanak és engeszteljenek a maguk és mások bűneiért, a bűnös világért.
„Itt már minden gyerek ismeri Fatima üzenetét. Amikor bementem az első hittanórára, s azt mondtam, rózsafüzért imádkozunk – elcsodálkoztam magamon: hiszen a mai gyerekek élete nem erről szól! Aztán elmagyaráztam nekik az ő nyelvükön, hogy mit jelent ez.” Ma már a vasárnapi szentmise előtt a gyerekek vezetésével egy-egy rózsafüzértizedet mondanak.
S visszatérünk a kártyákhoz. A rajtuk olvasható – és két hétig betartandó – jó cselekedetekkel és fölajánlásokkal járulnak hozzá a templom megépüléséhez. Mert hiszen a templomépítés elsősorban nem fizikai dolog – „nem arról szól, honnan lesz rá százötvenmillió a gazdasági válság közepén”.
Föltűnik előttem a szenteste tartott ünnepség a templom alapjain. A reménység tüzét a cserkészek által Betlehemből érkezett lángról gyújtották meg (előttünk az asztalon égő mécses ugyancsak erről való). Mit jelent a reménység tüze? „Ma olyan világban élünk – mondja bármiféle indulat vagy álságos szánalom nélkül Márk atya –, amikor minden a pénzről, a tőzsdéről, a leértékelésről, az országok nyomorba döntéséről szól… Az emberek izgulnak a banki hiteleik miatt, egyre nehezebb a megélhetés, elképesztő magasságban az energiaárak…”
S elhatározták, „csinálnak valamit”, ami jelzi: őket – miközben tudomást vesznek a világ kopogó tényeiről – mégsem ez foglalkoztatja elsősorban. „Reménységünk kifejezése volt a láng, hogy olyan világot akarunk építeni, amelyben sokkal fontosabb a szeretet, a másik ember boldogulása, az együvé tartozás – hogy Krisztushoz tartozunk. S az ünnepséget azért tartottuk a templomalapon, mert a templom felépítése része a reménységünknek.”
Hívták a szülőket, meghirdették a Facebookon. Ilyen sokan ritkán gyűlnek össze itt: talán háromszázan is voltak! Körberakták a templom alapját betlehemi lángot hordozó mécsesekkel, s a végén minden család hazavitt egy lángocskát. Olyan jelkép ez, amelyet nem lehet magyarázgatni, mégis mindenki érti.
Lám, ilyen egyszerű: „Szeretnénk minél több embert beljebb hívni a »perifériáról«.” A periféria nem földrajzi fogalom, még csak nem is társadalmi vagy vagyoni – hanem lelki. S ezzel a periferikus léttel előbb-utóbb – bármiféle vagyon és érvényesülés ellenére – mindenki szembesül.
„Vonzó életet kell élnünk, s akkor csatlakoznak hozzánk – valójában Krisztushoz – az emberek. Valamikor megkérdezték tőlem, mit jelent számomra a plébániai közösség. Sok kicsi közösség közösségét. S az egésznek a szíve és magja az eucharisztikus közösség, ahová még nem érkezett el mindenki. De nem adhatjuk föl a reményt, hogy el fogják érni.”
Fényképezte: Cser István
