Focizni lélekből kell

– 2010. június 11-én kezdetét vette a dél-afrikai futball-világbajnokság. Édesanyám épp a baromfiudvar felé tartott, amikor éktelen lármára lett figyelmes. Mint kiderült, a tyúkól tetejéről jött a zaj. Anyukám nyomban létráért futott. És hogy mit látott? Egy vesszőkosár körül csibék futkorásztak nagy csipogva, mamájuk pedig nem volt más, mint az a kotlós, amelyről úgy hittük, elvitte a róka még tavasz derekán. Édesanyám gereblyével szedte össze a kiscsirkéket, s már fel is állt a tíz fehér és egy fekete, vagyis tizenegy csibéből álló „csapat”. Hogyan függ össze egymással a futball és a lelkigondozás? Na, ezek után kérdezze meg valaki!

– Hogyan történik a lelkigondozás a futballon keresztül?

– Mindenekelőtt le kell szögeznem: nem vagyok futball-lelkigondozó, csupán olyasvalaki, aki lélekből játszik, és szeretné, ha a körülötte lévők is hasonlóképpen tennének. Szerintem a lelkigondozás – főképp a sportban – nem lehet hatékony, ha nyilvánvalóvá tesszük: én bizony lelkigondozó vagyok, s most épp lelket gondozok… Csakis úgy érhetünk el eredményt, ha ott vagyunk, és a lelkünkből cselekszünk. Egy futballcsapat lelkigondozása azt jelenti, hogy a játékosokat egyensúlyba hozzuk önmagukkal, ráébresztjük őket arra, hogy van lelkük, és arra: milyen jó, ha a lelkükből játszanak. É
n egyszerűen csak ott vagyok közöttük, játszom velük, a játék örömét próbálom átadni nekik. Úgy érzem, a játékommal példa, üzenet lehetek a számukra.

– Honnan a labdarúgás iránti szenvedély?

– Beleszülettem, édesanyám ölétől fogva megvan. Anyám futballszerető asszony, még a fekete pulinkat is Ronaldóról nevezte el. Gyerekkoromban ő volt a falu focicsapatának szertárosa. Vasárnaponként korán felkeltünk, feltettük az ebédet, elmentünk a misére, majd ki a futballpályára. Felraktuk a hálót, becsíkoztuk a pályát, kikészítettük a mezeket. Ezután hazamentünk ebédelni, majd pedig vissza a meccsre. Amikor véget ért a találkozó, visszapakoltuk a szereket, és kimostuk a mezeket. Ezt láttam, ebben nőttem fel, de meghatározó élmény volt az is, hogy kissrácként csapatokba verődve jártunk focizni a falunk szélére. Ágakból kaput varázsoltunk magunknak, s egy óriási eperfa árnyékában rúgtuk a bőrt. Az utca végén lakott egy néni, akinek a kútjából vizet merítettünk, azzal frissítettük magunkat. Az asszonyok pedig kiültek a padra, és nézték a meccset. No, nem mintha annyira érdekelte volna őket, csak tetszett nekik, hogy végre történik valami körülöttük.

– Mi indította arra, hogy szerzetesként is játsszon?

– Voltaképpen a labdarúgásnak köszönhetem, hogy szerzetes lettem. Kezdetben kapusként játszottam, és ha nagy lövést sikerült hárítanom, nem tulajdonítottam másnak, mint Isten gondviselésének. Először szülőhelyem csapatában játszottam, később azonban máshova igazoltam; nem sokkal ezután a falum csapata meg is szűnt. Amikor beléptem a rendbe, egy időre felhagytam a játékkal, ám két évvel ezelőtt Zalaapáti polgármestere azzal keresett meg, hogy vállaljam el a rendkívül rosszul szereplő helyi futballcsapat edzését. Végül nem edzőként, hanem játékosként kerültem a csapatba, ahol eleinte csak csereként szerepeltem, ám ennek ellenére szorgalmasan edzettem. Előfordult, hogy senki sem jött el az edzésre, holott ott laktak a pályától tíz percre, én viszont közel egy órát utaztam miatta. Ilyenkor csak sétáltam a pályán, és elképzeltem, hogyan játszanék. Azért csináltam az egészet, mert bántott, hogy annak idején, a távozásom után felszámolták a szülőfalum focicsapatát. Jóvá akartam tenni a dolgot. 10–1-es vereség után szálltam be a csapatba, azóta zsinórban nyerünk. No, nem azért, mert sztárok vagyunk, hanem azért, mert összhang alakult ki közöttünk. A társaim látták az elszántságomat, s lassanként elfogadtak.

– Szóba kerül Isten és a hit az edzéseken, meccseken?

– Nem, esetleg csak „poénként”. Mérkőzés előtt a többiek megkérnek, áldjam meg őket, nehogy alulmaradjunk, vagy ha tizenegyest kapunk, azt mondják: „Barnabás, imádkozz, hogy hagyják ki!” Ilyenkor veszem az adást, és áldást osztok, vagy elmondok egy fohászt. Ám edzéseken ki-kiderül, hogy valamikor ezek a hóhányók is jártak szentmisére, sőt még ministráltak is. Nem akarom mindenáron megtéríteni a csapatot, csupán jelként mozgok közöttük, a hozzáállásommal mutatok utat nekik. Ha feldühítenek, nem káromkodom, ha sárga lapot kapok, alázattal elfogadom.

– Miért alkalmas a labdarúgás a lelkigondozásra?

– Mert valamilyen módon mindenkit megérint: egyeseket azért, mert játsszák, másokat azért, mert nézik, megint másokat pedig azért, mert kíváncsiak, mivel hódíthat annyira egy labda… Úgy érzem, a labdarúgás iránti szenvedélyemet és tehetségemet ajándékba kaptam Istentől. Vannak, akik szónokolni tudnak – hát én focizni tudok. Nem lettem profi játékos, de nem is akartam az lenni. Számomra mindig is a játék volt a fontos. Ha adtak egy focilabdát otthon, órákig elvoltam vele az udvarban; a tyúkokat futballsztároknak néztem, és mindet kicseleztem. Szerzetesként eleinte azt gondoltam: nem szép dolog, hogy ennyire benne vagyok a sportban, ezért próbáltam elszakadni tőle, de mindig utánam jött. Zalaegerszegen hét évig laktam együtt egy idős atyával, aki korábban futballbíró volt. Amikor meghalt, egyedül maradtam, ám a labda nemsokára ismét begurult az életembe. Lassanként meggyőződtem arról, hogy nekem bizony a labdarúgás segítségével kell hirdetnem az igét. Ez a hivatásom, Isten nevében ezt kell csinálnom.

– Mi a fontosabb: a játék vagy a lelkigondozás?

– Egyformán fontos mindkettő, de ha választanom kéne, a játékot mondanám, mert jelenleg ezzel adhatom a legtöbbet az embereknek. Pár év múlva viszont azt felelném, a lelkigondozás fontosabb, hiszen amíg tudok, játszom, de ha már nem tudok, akkor is ott leszek: edzőként vagy szertárosként. A futball, a sport számos lehetőséget kínál arra, hogy segítsünk a másiknak. Egyik csapattársunk súlyos beteg. Küzdünk az életéért. Miatta játszunk, a mérkőzések bevételét az ő kezeltetésére fordítjuk. De egy focicsapat lelkigondozásába az is beletartozik, hogy ha a csapattársam házasságot szeretne kötni, elindítom az úton, vagy ha valamelyikük szeretné megkereszteltetni a gyermekét, hozzásegítem ehhez. Apróságok, de sokat jelenthetnek.

– Ön szerint manapság milyen szerepet tölt be a labdarúgás, a sport az emberek, de különösképpen a fiatalok életében?

– Azt veszem észre, hogy rengeteg fiatal elzárja magát attól az örömtől, amelyet a sport adhat. Játék helyett leülnek a számítógép vagy a televízió elé, elmennek bulizni, és részegre isszák magukat. Nem bántani akarom őket, hanem épp ellenkezőleg: az a célom, hogy megmutassam nekik, milyen jó örülni, játszani, együtt lenni. Merthogy a játék, a sport, a labdarúgás megtartó erő lehet egy közösség számára. Olyan eszköz, amely képes kapcsolatokat teremteni, vagy a már meglévő barátságokat megerősíteni, és emellett lehetővé teszi a mindennapokból való kizökkenést, a kikapcsolódást, a pihenést is. Egy falusi közösség életében pedig kiemelt jelentősége van. Jól emlékszem rá: szülőfalumban az idős férfiak egész héten át arra készültek, hogy vasárnap meccs lesz. Reggel elmentek a misére, délután pedig a meccsre. Nem volt ott parádé, de játszott a csapat, hát megnézték. Találkoztak, együtt voltak, megbeszélték a látottakat. Ez tartotta össze őket. Fontos lenne, hogy a fiatalok felismerjék: ők is a közösség részei, rajtuk is múlik, sőt elsősorban tőlük függ a közösség sorsa. Úgy vélem, a futball kiváló lehetőség arra, hogy az ifjúság megvallja: a faluhoz tartozik. Hiszem, hogy ez meg is valósulhat. Zalaegerszegen gimnazista lányok és fiúk edzésével is foglalkozom, akik képesek iskolakezdés előtt bejönni a suliba, csak hogy focizhassanak egy kicsit…

– Mit tart legfontosabbnak a fiatalok lelkigondozása terén?

– Ha az ember folyamatosan osztja az észt, soha nem fogja elérni őket. Arra van a legnagyobb szükségük, hogy meghallgassák és elfogadják őket. Oda kell fordulni hozzájuk, bizalmat kell ébreszteni bennük. Én a játékba próbálom bevonni őket, hogy ezen keresztül segíthessek nekik. Igyekszem rávenni őket: jöjjenek el, nézzék meg, játsszanak velünk. Gyermekkoromban mindig azt lestem, hol focizhatok. Ott, a falu szélén először csak a pálya mellett kaptam helyet. Lelkendeztem, amikor elment előttem a labda. Lassacskán bemerészkedtem a pályára is, védőből középpályás, középpályásból pedig csatár lettem, végül azt is rám bízták, hogy gólt lőjek. Felemelő érzés volt. Azt hiszem, a mai fiatalokban is megvan a játék, csupán a lelkesedés hiányzik belőlük.

– Nem lehet, hogy a magyar focival is ez a baj?

– Sok hiányossága van a magyar focinak, de én ezek ellenére is odavagyok érte, mert a miénk, nem veszi el tőlünk senki – no persze nem is akarja… Nálunk valóban nem mindig lélekből játszanak a csapatok, de úgy gondolom, a magyar futball legnagyobb hibája az, hogy felülről akarják felépíteni. Számos labdarúgó-akadémia létesül, amelyben mesterséges körülmények között teremtenek lehetőséget a játék elsajátításához. Szükség van rájuk, ám kizárólag csak akkor képesek eredményt elérni, ha ott van mögöttük az amatőr labdarúgás. Abban hiszek, hogy csakis alulról változhat meg a világ. A magyar focit is elsősorban alulról kellene megtámogatni, hisz a grundok világa mindennél többet ad. A sztárfocisták egyedül nem tudják megváltani a magyar labdarúgást, hiába kerülnek milliárdokba. Annyi tehetség van az országban, csak észre kell venni őket, s engedni kell nekik, hogy játsszanak, de úgy igazán – együtt és lélekből.
Fotó: Kissimon István