A szó életadó erejével (Mk 1,21–28)

Azonban ahogy egyre távolodunk a szó kimondásának forrásától, Istentől, ahogy egyre több áttétel iktatódik be a szó emberhez vezető útjába, mintha veszítene elevenségéből, erejéből. Végül előáll az a furcsa helyzet, hogy már nem magát a teremtő, életadó, hatalmas szót halljuk, hanem csupán a szó elbeszélését, tanítását. Elmesélik nekünk, hogy volt idő, amikor a szónak ereje volt – de jelenünkben ebből mit sem érzékelünk. A semmi űrében felzúgott Isten megreszkettető teremtői szava – most pedig mintegy „háziasítva”, „megszelídítve” elmondjuk, hogy volt valamikor egy ilyen hatalmas szó.

A Jézus korában élt hívő emberek hétről hétre hallhatták a leghatalmasabb szavakat a zsinagógákban, azokkal imádkoztak, azok formálták mindennapjaikat – ám a valódi erőt már nem érezték bennük. Mindennapos, rutinszerű szavakká váltak, holott egykor a legnagyobb csodákat hordozták.

Ezért vált ki ámulatot az a tapasztalat, amelyre Jézus érkezésekor tesznek szert: az ő ajkairól Isten szavai nem úgy fakadnak, mint a közös ima vagy a tanítás során. Jézus nemcsak elmondja, erőtlen emberi szavakkal, hogy volt egy isteni szó, amely nagy dolgokat vitt végbe. Ő olyan, mint maga az isteni szóforrás: amit mond, megtörténik. Ami felhangzik szájából, valóság lesz. Nem varázsol, nem mágikus szertartásokat végez vagy babonás „gyógyításokat” művel, hanem a legegyszerűbben, a legtisztábban beszél: kimondja a szavakat, s azok beteljesítik jelentésüket. „Szavam, amely ajkamról fakad, nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem” (vö. Iz 55,11) – mondja az Úr. Jézus szava pontosan ilyen, ez az erő, ez a hatalom lakozik benne.

Ennek sajátos jele, ahogyan a gonosz lélek fölött győzedelmeskedik. A szónak ez a szemlélete magyarázza meg a történés kettős szintjét: először el kell hallgatnia a gonosz léleknek („Hallgass el!”), hisz szava – még ha látszólag az igazságot mondaná is ki („te vagy az Isten Szentje”) – csak némaság, torzultság, hazugság lehet a megszólaló Istennel szemközt, nem teremtő, hanem másoló, majmoló, összezavaró szó. Másodszor pedig küzdhet ugyan Jézus szava ellen („összevissza rángatta az embert”), végül azonban meg kell hajolnia az isteni szó előtt („nagy kiáltással kiment belőle”).

Vasárnapi evangéliumi szakaszunk meghív arra, hogy mi is meghalljuk életünkben Jézus hatalmas szavát, amely nemcsak üres hanghüvely, hanem valóság, teremtés, erő, életadó és életváltoztató, megváltó igazság.