Krisztussal a kor és a történelem labirintusában

Gazdasági válság, egyháziak visszaélései

A Szentatya óvott attól a felfogástól, mely hamis módon elválasztja az etikát a gazdasági élettől. A válság megmutatta, hogy „a pusztán gazdasági pragmatizmus, mely nem veszi tekintetbe, hogy az ember erkölcsi lény, megoldhatatlan problémákat okoz”. Ami egyes egyháziak visszaéléseit illeti, a Szentatya minden helyi egyházra vonatkozóan sürgette a bűnbánatot, a megtisztulást, a jogi feldolgozást és a megbocsátást. A fatimai harmadik titok jövendölésében olvasható „fehér ruhás püspök” szenvedését – bár elsősorban II. János Pálra vonatkozik –, a pápa részben magára is vonatkoztatta, és rámutatott: most nem kívülről, hanem belülről is támad a gonosz, a bűn. A gonosz mindig támad, de Krisztus mindig erősebb – mondta a Szentatya. A portugál főpásztorokhoz szólva Fatimában hangsúlyozta: „A pápának mindinkább meg kell nyílnia a kereszt misztériuma előtt, és magáévá kell tennie azt. Ez az egyetlen remény, hogy megnyerje testvéreit, és Krisztus keresztjében egyesíthesse őket.”

Szentek, lázadók, öröm az egyházban

Lisszaboni homíliájában május 11-én a Szentatya megállapította, hogy az egyházban sem hiányoznak az engedetlenek, sőt lázadók sem, az egyház azonban a szentekben ismeri fel legjellemzőbb vonásait, bennük ízleli meg legmélyebb örömét. Minden szentben közös vonás, hogy a Szentlélek késztetésére életükkel szeretnék megvalósítani az evangéliumot. Minden keresztény hivatása, hogy sugározza maga körül az evangéliumi örömet az élet minden területén, a családban, a kulturális, gazdasági, politikai életben. A Szentatya intett annak a veszélyétől, hogy túlságosan nagy hangsúlyt helyezzünk az egyházi struktúrákba és programokba, a hatalom és a különféle tisztségek felosztásába. Mi történik, ha a só ízetlenné válik? Ahhoz, hogy ez ne következzék be, hirdessük ismét erőteljesen és örömmel Krisztus halálának és feltámadásának eseményét. Krisztus feltámadása arról biztosít bennünket, hogy soha semmilyen ellenséges erő nem pusztíthatja el az egyházat.

Hagyomány és modern kultúra

Lisszabonban, a Belém Kulturális Központban a kultúrák és vallások közötti párbeszéd szükségességét emelte ki XVI. Benedek, amikor több száz művészhez és a tudomány embereihez szólt. Az egyház meggyőződése, hogy az őszinte és tiszteletteljes párbeszéd a mai világban igen nagy jelentőségű. Az egyháznak még tanulnia kell, miként lehet összeegyeztetni a keresztény igazság örök jellegét mások meggyőződésének tiszteletével. Ez a párbeszéd „új ajtókat” nyithat az igazság közvetítése előtt. Nem elég ugyanis csupán más kultúrák létét elfogadni. E más kultúrákban minden érték, igazság és szépség gazdagítson minket. A Szentatya óvott attól, hogy egyoldalúan a jelenre összpontosítsunk, és elhanyagoljuk hagyományainkat. Ma feszültség van hagyomány és jelen között. A kortárs kultúra gyakran abszolutizálja a jelent és nem foglalkozik a hagyománnyal. A jelenben keresik az élet egyedüli értelmét, miközben nem veszik észre, hogy ez nem ad távlatot a jövőnek. Az egyház párbeszédkészségének példájaként említette a pápa a Szentszék képviseletét a különböző nemzetközi szervezeteknél. Az egyház a II. vatikáni zsinaton megteremtette az igazi katolikus megújulás feltételeit. Átvett minden modern értéket, de elkerülte a tévedéseket és egyoldalúságokat. Egy nép, mely nem Jézus Krisztusban keresi az igazságot, „elvész a kor és a történelem labirintusában”, értékek és nagy célok nélkül.

Megújulás szent papok által

A május 12-i fatimai vesperáson a pápa arra buzdított: „Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy Máriával együtt az egyház alázatos és egyszerű jelei legyünk.” Különösen az Istennek szentelt személyek érezzék legfontosabb feladatuknak a hivatásukhoz való hűséget és becsületességet. Ehhez szorosan hozzátartozik a Krisztussal való benső és mély imakapcsolat. Így válhat Krisztus szeretete a papok és megszentelt személyek által mindenki számára láthatóvá. A mai világnak nagyon nagy szüksége van e szeretet megtapasztalására. Az egyház egyik feladata az emberekkel megismertetni Istent és végtelen szeretetét. Vianney Szent Jánost idézte: „Ha embertársainkat nem szeretjük, akkor Krisztust sem tudjuk szeretni”, majd azért imádkozott a pápa, hogy az egyház képes legyen megújulni szent papjai által, akikre az Úr kiárasztja kegyelmét. Mária közbenjárását kérte, hogy a papokat hivatásukban sose tántorítsák el a világ csábításai és a gonosztól származó dolgok. Az esti rózsafüzér-ima alkalmából hangsúlyozta: „Ne féljetek Istenről beszélni és szégyenkezés nélkül megmutatni a hit jeleit, ezáltal visszatükrözni kortársaitok szemében Krisztus világosságát. Itt, ahol olyan sokszor elhangzott a kérés, hogy imádkozzuk a rózsafüzért, adjuk át magunkat Krisztus misztériumának, a szentolvasó titkainak. Elmélkedjünk el életünkről Krisztusban, amely az öröm és fájdalom, az árnyék és a fény, az aggodalom és remény pillanataiból áll.”

Keresztény misszió

A portugál főpásztorokhoz szólva arra hívta fel a figyelmüket, hogy fedezzék fel újra az atyaságot hivatásukban, mely sajnos az utóbbi időben háttérbe szorult. Hangsúlyozta, hogy napjainkban a keresztény misszió új irányt vett: az egyháznak szüksége van olyan világiakra, akik hiteles tanúi lehetnek Jézus Krisztusnak azokban az emberi közegekben, ahol a hit a legkevésbé van jelen: a politikában, az értelmiségiek körében, a tömegtájékoztatás területén. E körökben egyes hívők szégyellik a hitüket, sőt, segítik a szekularizmust. Olyan hívőkre van szükség, akik nem szégyellik hirdetni az evangéliumot abban a környezetben, amelyben élnek. Emellett az egyháznak sem szabad hallgatnia, nem szabad félnie, az elesettek és rászorulók védelmében fel kell emelnie a szavát. A Szentatya örömének adott kifejezést a különböző egyházi mozgalmak és közösségek lelki buzgalma láttán, miközben hangsúlyozta: mindenkinek, aki egy sajátságos karizmát hordoz, felelősnek kell éreznie magát az egyház közös hite iránt, és el kell fogadnia a pásztorok vezetését. Portóban elhangzott beszédében a Szentatya ugyancsak azt hirdette, hogy a keresztény ember Krisztusnak a világba küldött misszionáriusa. Minden egyházi közösség halaszthatatlan küldetése, hogy Istentől elfogadja és a világnak felkínálja a feltámadt Krisztust. Nem kényszerítjük a hitet senkire, csak felkínáljuk. Személyes és közösségi tapasztalatból tudjuk jól, hogy mindenki Jézust várja. Hiszen Isten nélkül az ember nem tudja, hogy merre menjen, és meg sem tudja érteni, hogy tulajdonképpen ki is önmaga. Az evangélium hirdetésében az egyház ma új kihívások elé kerül, mert a misszió területe jelentősen kiszélesedett. Arra kaptunk meghívást, hogy korunk emberiségét szolgáljuk: a Föld arcának megújításáról van szó, amelyet mindig és csakis Istenből kiindulva tehetünk meg.