Ha csak egy pillanatra lehetőségünk nyílik kívülről nézni e kétpólusú világot, azonnal láthatjuk, hogy logikájukban teljesen egyformák a felek. Sőt, nemcsak a logikát, azaz érvelésüket tekintve, hanem még inkább azon szükségek terén, amelyek miatt e szigorú, kérlelhetetlen és gyakorta kegyetlen szembeállítás végzői lettek.
Barát és ellenség attól fogva terem egy közösségben, hogy deklarálják: a másik ellenség. A „clara” szó latinul azt jelenti, tiszta, a deklarálni jelentése tehát ez: tiszta viszonyokat teremteni, világosan elkülöníteni. A közösség barátra és ellenségre osztása különösen a társadalmak kritikus korszakaiban nélkülözhetetlen eszköze és kísérője a túlélésnek. Nem gondolhatjuk naivan, hogy társadalmunk normális működése során ne lehetnének barátok és ellenségek, hogy az egészséges modern demokrácia az egyetértők közössége, amelyből hiányzik az érdekek versengése és a hatalom beavatkozása. A társadalmi együttélés fő kérdése nem az, hogy vannak-e benne barátok és ellenségek, hanem az, hogy milyen értékek mentén és milyen konfliktuskezelési kultúrával veszünk részt a plurális társadalom folyton változó színes forgatagában.
Akik súlyos nézeteltérés sértettjei, a kívülről jövő javaslatokra heves elutasítással reagálnak. A kibicnek semmi sem drága – mondják a játékosok a kártyaasztalnál. Ennél nehezebb helyzet, amikor a társadalom egészét hasítja ketté a barátok és ellenségek közötti, nemegyszer betemethetetlen árok. Ekkor nincsenek és nem is lehetnek kibicek, kívülállók, mert mindenki részese – szenvedője vagy akár haszonélvezője – a jelenetnek. Az ellenség a saját oldal életfeltételévé lesz, nélküle már meg sem jelenítődik a saját identitás – a szembenállás logikája totálissá válik. A véletlen műve vagy csak idő kérdése, hogy háború törjön ki, a verbális megsemmisítést kövesse a fizikai pusztítás.
Az egyetlen, ami rést üthet barát és ellenség egymásrautaltságának pusztító börtönén, a mindkét oldal számára elfogadható, közös transzcendens érték, amely egyik oldalnak sem birtoka. Olyan alapvető érték ez, amely szuverenitása alapján kívül áll az ellenségek hadszínterén, ugyanakkor belül is van, mert mindkét oldal számára elfogadható távlatot képes nyújtani.
A szekulárisnak is mondott társadalmakban egyre inkább megdőlni látszik az a feltételezés, hogy a vallás csak a magánszemélyek belső, úgymond spirituális dimenziójában van jelen. Szomorú és felemelő történések egyaránt igazolják, hogy a vallás ereje társadalmakat mozgathat, birodalmakat ingat meg, mélységes konfliktusokat szülhet, és a béke megteremtésére is alkalmas.
A társadalom súlyos kettéosztottságában a keresztényekre vár a szuverén transzcendencia politikai logikájának képviselete és azoknak a gesztusoknak a megtétele, amelyek erre utalnak, és a saját álláspontok teljes feladása nélkül is túlmutatnak a két táborra osztottság zárt rendszerén. Alighanem erre is értette Jézus: „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!” (Mt 5,43–48).
Amíg a keresztények – bárhol a világon – képesek szeretettel viseltetni az ellenségekkel szemben, garanciái lesznek az élhető társadalomnak, a súlyos konfliktusok termékeny feloldásának. Odaadhatják magukat e nagyszerű megmentő perspektívának, és ugyanakkor bízhatnak abban, hogy ezzel vallási kötelezettségüknek is eleget tesznek. Más választásuk nincs.
