A Kosok (rendezője: Grímur Hákonarson) az egyszerre csodaszép és zord Izland vadregényes vidékén játszódik, és méltán kapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon az Un Certain Regard (magyarul körülbelül: „egy bizonyos tekintet”) szekció fődíját. A rangos elismerés mellett további fesztiválokon is nagy sikerrel szereplő mozit indítja Izland a legjobb idegen nyelvű film Oscarjáért.
A lényegében kamaradarabnak tekinthető alkotás egy testvérpár története, akik negyven éve nem állnak szóba egymással. Mindketten magányosan élnek, és birkatenyésztéssel foglalkoznak, ami ősi családi hagyományuk. Gazdaságuk egymás tőszomszédságában van, a szokásos éves birkaszépségversenyen riválisként vesznek részt, egymást töredékpontnyi különbséggel követve a dobogó első két fokán. Éppen a verseny eredménye okán fellángoló féltékenység következtében robban ki az állatokat fenyegető végzetes járvány gyanúja, mely az egész vidék birkaállományának kényszerű kiirtását jelentheti. A hatóságok szakszerűek és nem ismernek irgalmat, így nemcsak Gummi és Kiddi, de sok család egzisztenciája is köddé válhat. Az egyetlen megélhetési lehetőségen túl veszélybe kerül a sziget legkiválóbb gyapjasainak vérvonala is, melyet a két fivér családja évszázadok alatt nemesített egyedülállóvá. A helyzet gyakorlatilag kilátástalan. Az egyetlen esélyt az jelentheti, ha a két testvér összefog.
A dráma alaphelyzete egyszerűnek tűnik, mégis bőségesen elegendő, hogy a film teljes hosszában vibráljon a feszültség, melyet a rendező a folyton ellenpontozó humorral formál igazán remek alkotássá. Különösen érdekes, hogy a történet nem firtatja a két testvér között fennálló végletes konfliktus gyökerét, nem ismerjük meg a pontos okokat, egyikük sem lesz fekete, sem fehér. Nem is ez a lényeg. Kettőn áll a vásár; a forgatókönyv pedig rendkívül ügyesen egyensúlyoz, hogy a néző egyik testvér oldalára se akarjon odaállni. Miközben az emberi jellem sötét és kicsinyes bugyrait is alaposan végigjárjuk, valójában kettejüknek kezdünk el szurkolni, no meg a birkáknak.
Úgy tűnik, sokszor csak akkor vagyunk képesek régóta esedékes dolgainkkal érdemben foglalkozni, mikor határhelyzetben találjuk magunkat. Korántsem lehetünk persze biztosak, hogy összekuszált soraink rendezésére majd meglesz a megfelelő idő, vagy egyáltalán megadatik-e a lehetőség.
Bár a kényszer megteremti az összefogás okát, kérdés, hogy a két testvér képessé tud-e válni az együttműködésre, amíg még nem késő. Több évtized haragjától, gyűlöletétől kell megszabadulniuk, aminek azonban nagy ára van.
A már említett humoron túl a Kosok filmélményéhez sokat hozzáad a gyönyörűen fényképezett táj, valamint a szereplők játékának természetessége is. Az izgalmakat a fokozatosan építkező dramaturgia és az alkotó szenzációs arányérzéke alapozza meg. A játékosság és a precizitás együtt eredményezi, hogy a történet egy pillanatra sem bicsaklik meg, sőt olyan téttel érkezünk a zárójelenethez, mely a katarzist szinte elkerülhetetlenné teszi. A forgatókönyvet is jegyző fiatal rendező nemcsak felépíteni tudja tökéletesen a drámát, de képes bátran meg is oldani egy rendkívüli jelenetben, mely méltó arra, hogy a filmtörténet legemblematikusabb jelenetei közt kapjon helyet.
Mindenképpen érdemes tehát a karácsony előtti időben kiszakítani egy mozira való időt. Nemcsak végigszurkolhatunk egy jó filmet, de az adventi készület során lélekben is gazdagodhatunk.
