Korlátok között

Kezdő tanárként azt gondoltam, lehetek kicsit engedékenyebb például a határidők betartatásában, a hiányos felszerelés szankcionálásában. Be kellett látnom azonban, hogy ezzel a magatartásommal nem segítem, hanem inkább hátráltatom őket a fejlődésben. Minél engedékenyebbé váltam, ők annál trehányabbak lettek. Egy idő után azt vettem észre, hiába mondok bármit, nem vesznek komolyan. Szép lassan rájöttem, hogy a korlátokra és következetes betartatásukra nagyon nagy szükségük van a gyerekeknek. Mert amikor testi változásaikat is alig tudják követni, amikor minden forrong a belsejükben, külső korlátok nélkül szétesnek. Ahhoz, hogy megtalálják, kik is ők valójában, először csak a „ki nem vagyok én” kérdésével tudnak közelíteni.
Lázadásukban még nincs meghatározás és irányultság, csak azt képesek érzékeltetni velünk, milyenek nem akarnak lenni.

Fájdalmas belepillantani a kamaszok tükrébe, ahogyan kimondják, mit nem tudnak elfogadni belőlünk, mi az, ami hiteltelen bennünk, de egyre inkább úgy érzem, nagy ajándéka életemnek, hogy tanárként újra és újra rákérdezhetek magamra.

Fontos azonban magunkban is tisztázni, melyek azok az értékek, amelyekhez még akkor is ragaszkodunk, ha ez – úgy tűnik – korlátozza őket. Mert nemcsak nekem tartanak tükröt a diákok, hanem én is tükör vagyok számukra. Lehet, hogy most nem akarnak belenézni az én tükrömbe, de nyomot hagyok bennük, még ha ezt nem akarják is. Sokszor kell vállalni a konfliktusokat, amelyek során bölcsességünk abban nyilvánulhat meg, hogy miközben nem engedjük el értékeinket, megtanulunk a gyerekek nyelvén beszélni.

Megkeresni azokat a pontokat, ahol tudunk beszélgetni, azaz szeretni és elfogadni az önmagáért küzdő gyereket, nagyon nagy munka, de még akkor is megéri, ha próbálkozásainkat nem koronázza siker. Mert a szívünkbe írt törvény, a szeretet valódi szabadságot ad nekünk, ami lehet, hogy diákjaink későbbi életében – anélkül, hogy tudnának róla – meghatározó lesz.