A korda negyedik csomója
Fotó: Lambert Attila

 

Nem akarjuk elhinni, hogy délután már érkezik a hideg, pedig eleget ijesztgetnek vele mostanában minden csatornán. Verőfényes, tavaszias az idő. Amikor pedig az esztergomi Loyolai Szent Ignác-templom elé kanyarodunk, egyenesen húsvéti a hangulat. Nem sokkal múlt fél tizenegy, amikorra térzenét hirdettek. A templom előtt rengetegen állnak, és körülbelül hat-hét kézben hangszer is van – főleg gitárokat látok, egy nővérnél pedig trombitát. – „Jézus, életem, erőm, békém…”, „Erős és szent az Úr” – énekli a tömeg, és már éppen kezdünk átlelkesedni, amikor a többség hirtelen bevonul a templomba. Talán azért a nagy sietség, hogy a mise énekeinek próbája időben elkezdődhessen. Mi azért, kissé csalódottan, még álldogálunk kinn egy darabig, tizenegyig több mint negyedóra van hátra. Kedves jelenetek szemtanúi leszünk. A nővérek afféle fogadóbizottságként ölelgetik az érkezőket, a színen időről időre süteményestálakkal vonul át valaki, sok a kisgyerek, családias a légkör. Érezni, hogy a nővérek mennyire otthon vannak Esztergomban.
Harmai Gábor plébános köszönetet mond a nővéreknek, hogy itt ünnepelnek, és szolgálatukért, amely az egész városra kihat. A szentlecke a mai ünnep főszereplőjéről, Mátyásról szól, akit az Apostolok cselekedeteiben Júdás helyett sorshúzással a tizenkettedik apostolnak választanak. Az érdekes időjáráson töprengve a szentlecke hallgatása közben eszembe jut, hogy hiszen ez a Mátyás a néphit jégtörője! Aki azonban kettős természetű: ha jeget talál, megtöri, ám ha szép időt, hideget hoz helyette. Így aztán el kell fogadnom, hogy tetszik, nem tetszik, a tél most egy kis időre még visszatér. De Mátyás napja már mindenképpen a tél és a tavasz közti határvonalat jelzi.
A zsoltárválasz szövege, amelyet mindannyian éneklünk: „Dicsőséges az Isten az ő szentjeiben; csodálatos fenségű, amikor jeleket művel.” A szent életű emberek révén – mint Mátyás napján a télnek és a tavasznak – az isteninek és az emberinek a határvona­lára kerülünk. Általuk és minden jót cselekvő ember által az Isten jeleivel szembesülünk.
Homíliájában Erdő Péter bíboros először az apostoli, azaz a papi és a szerzetesi hivatásról beszél, amelyben Krisztusnak az emberiség iránti szeretete jelenik meg, majd az evangélium alapján arról szól, hogy Isten irántunk való szeretetét utánoznunk kell. Az evangéliumban Jézus az utolsó vacsorán mondott szavaival arra szólít fel bennünket, hogy úgy szeressük egymást, amint ő szeretett bennünket. Viszonozzuk ezt a szeretetet, és mi is úgy szeressük egymást, mint Jézus bennünket. Az ellenségeinket is szeretnünk kell. Bennünket, Krisztus-hívőket pedig arról ismerjen meg a világ, hogy különösen szeretjük egymást: így kapcsolódjunk be az Atya és a Fiú szeretetének áramába.
A teológiai alapvetés után a szegénygondozó női ferences közösség küldetésének 1927-es kezdetére, esztergomi megtelepedésére tekint vissza a bíboros. A nővérek a társadalom peremére szorultakat, a magányosokat és a betegeket, a romákat és az időseket egy­aránt segítik. Buzgóságuk alapja az eucharisztikus Krisztus iránti szeretetük. Ez a kereszténységtől távol állók megbecsülését is kivívja.

*

A mise után rendhagyó kiállításmegnyitó következik. A rend alapításának kilencvenedik és esztergomi megtelepedésének nyolcvanadik évfordulójára nyílt tárlat elé szánt gondolatokat ugyanis nem a múzeumban, hanem itt hallgatjuk meg, tekintettel a múzeum termeinek szűkösségére. Először az igazgató, Kontsek ­Ildikó mond néhány szót a múzeum és a rend együttműködéséről, majd Kóródi M. ­Veronika általános főnöknő következik.
– Nagy ünnep a mai – mondja –, amelyen múltunkra, rendünk gyökereire emlékezünk, a jubileumi évnek az efezusiakhoz írt levélből vett mottója szellemében: „Krisztus által a szeretetben gyökerezve és megalapozva.” Mert ha nem Krisztus a gyökerünk, semmik vagyunk, ő viszont képessé tesz a szolgálatra, amelyre alapítóink kérésére életünket odaadva vállalkozunk. A kiállítással az örömünket akarjuk megmutatni. Azt, hogy mi éltet bennünket. A múltunkat, a szerzetesi hivatásunkat és a különböző szolgálatainkat egyaránt bemutatjuk, de ezek nem is választhatók el egymástól.

*

A múzeumban csakugyan óriási a tömeg. Már rögtön a ruhatárral szembeni falon a kiállítás képeit látjuk: a nővérek mindennapjainak jeleneteit, idősek, gyerekek körében, iskolákban végzett szolgálatukat.
Beljebb haladva az alapítás történetét ismerjük meg: Oslay Oswald ferences tartományfőnök és Páhok Mária Franciska nagy elhatározását, valamint azt az egyedülálló elgondolást, amely a szegénygondozó nővéreket kivételessé teszi. Ez az 1920-as évektől kezdve az úgynevezett egri norma volt, amely társadalmi, állami és egyházi szereplők összefogását valósította meg a szegények érdekében. Ennek voltak „főszereplői”, motorjai a nővérek. Betegeket és szegényeket egyaránt felkaroltak, otthonaikban és szeretetotthonokban ápoltak, népkonyhákat üzemeltettek, rászoruló családokkal foglalkoztak, nyaraltattak és kiterjedt karitászhálózatot működtettek. Az ökumené szellemének korai előfutáraiként harmonikusan együttműködtek a hasonló tevékenységet végző protestáns és zsidó szervezetekkel.
Meghat az egyik ábrán látható, a kordára, azaz a kötélből készült szerzetesi övre kötött negyedik csomó és a hozzá fűzött magyarázat: a szegénygondozó nővérek hármas fogadalmuk mellé vállalnak egy negyediket is, amellyel a szegények mellett kötelezik el magukat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.