(Weöres Sándor: Bolero)
Ezt a verset a szüleim kiírták a konyhában a falra. Ezt néztem óvodáskoromtól, és ezzel éltem, hogy mind elmegyünk. Otthon sohase volt tabu a halál, számtalanszor beszéltünk róla, és mondták, mind a ketten mondták, anyukám és apukám is, hogy meg fognak halni. Meghaltak. Szégyellem, hogy írok, mert senkire nem tartozik a fájdalom, mégis úgy érzem, hogy ez segít, mert anyukám, Kopp Mária ennek a közösségnek fontos tüneménye volt; és tartozom neki annyival, hogy én írjam meg az első nekrológját.
Anyukám Kopp Jenő művészettörténész, a Fővárosi Képtár igazgatója és Waigand Ilona művészettörténész első lánya volt. Még hét testvére született. Ő volt a legidősebb, az első, és ezzel megkapta azt a felelősséget is, hogy példát kell mutatnia. Azt mondják, hogy már kiskorában tudósos volt: nagyon okos.
Az ötvenes években édesapja nem írta alá az egyházi iskolák bezárását követelő nyilatkozatot, ezért kirúgták az állásából. Majd egy ismerősük szólt, hogy rajta vannak a kitelepítési listán, ezért elmenekültek Surányba, az egyszobás nyaralójukba. Anyukám itt nőtt fel, a Duna mellett, kecskéket legeltetett, verseket írt, matematikaversenyeket nyert. Közben édesanyja franciára és művészettörténetre tanította, ahogy az összes többi gyerekét is.
Édesapja belerokkant abba, hogy elveszítette a munkahelyét, hiszen egy ostyakészítő anyuka fiaként nagyon nagy szó volt, hogy művészettörténeti diplomát szerzett, aztán Rómában ösztöndíjat kapott. Amikor pedig kinevezték a Fővárosi Képtár igazgatójának, elérte mindazt, amiről álmodott. Ekkor nézte ki magának a bálkirálynő – Budapest legszebb lánya – nagymamámat, aki tizennyolc évvel fiatalabb volt ugyan, mégis sikerült meghódítani a szívét. A nagypapa nem bírta elviselni a surányi száműzetést, depressziós lett és megvakult. Anyukám ekkor határozta el, hogy pszichiáter lesz: eldöntötte, hogy kikutatja, hogyan alakulhat ki lelki okokból testi megbetegedés.
Nem ismertem a nagyszüleimet, mert még akkor meghaltak, amikor kicsi voltam, de annyit mesélt róluk anyukám, hogy olyan, mintha ismertem volna őket. Meséléssel életre lehet kelteni valakit. Remélem.
Anyukám egyébként a világ legcsodálatosabb anyukája volt. Mindenki azt hiszi, hogy a munka mellett nem jutott ideje ránk, de ez nem igaz. Mindig ott volt mellettem, ha szükségem volt rá. Nagyon okosan tudott szeretni, igaziból. Amikor kicsi voltam, esténként olvasott, és én odabújtam hozzá. Ha rossz jegyeket hoztam, mindig biztatott, hogy nem ez számít, nagyapám is rossz volt matekból. Ha hazacipeltem a legfurcsább barátaimat, ő mindenkit komolyan vett. És dicsért, dicsért, dicsért. Apukámat, nővéremet, engem.
Nagy tudós volt az anyukám, csodálták őt itthon és külföldön. Szerteágazó kutatásai voltak: a boldogsághormonról írt tudományos dolgozatot, kidolgozott egy légzésterápiát a szorongás csökkentésére, és felmérte az ország lelkiállapotát apukámmal közösen, és ez alapján javaslatokat tettek az ország testi-lelki egészségének javítására. Együtt alapították újra a rendszerváltás után a lakásunkon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet. Együtt indították a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat a kívánt gyermekek megszületése érdekében. Nem tudom leírni, hogy mennyi mindent szervezett és dolgozott. Lehetetlen. Mostanában azt kutatta, hogy mitől lehetünk boldogok, boldog házasok. Ő nagyon boldog házasságban élt, bár azt mondta, hogy a szerelem betegség, és ő barátságból ment hozzá apukámhoz, de az ő kapcsolatuknál szenvedélyesebbet nehezen lehet elképzelni. Nő volt. Titok. Megfejthetetlen. Bár sokat szerepelt, nagyon zárkózott volt. Apukám örökké meg akarta hódítani, de kicsit mindig meghódíthatatlan maradt. Fájdalmairól, kétségeiről csak nekünk beszélt. Volt egy titkos énje, a mi titkos anyukánk volt.
„Fruzsikám!” – mondta. Felszólító módban, mert mindig volt arra ötlete, hogy mit kellene csinálni. Most nem mondja, és nem tudom. Agyondolgozta magát, mert adni akart, és örült, hogy még az utcában dolgozó munkások is megköszönték neki, hogy mennyit segít.
Hétfőn este még beszéltünk, teljesen jól volt, aztán másnap holtan találtam otthon. Itt lakunk egy házban, itt voltam felette, de nem tudtam, hogy baj van. Délután még a nővérem kislányával sétáltunk, és róla beszélgettünk, hogy milyen okos. Anyukám úgy szervezte, hogy mi mind együtt lakunk, ők, a nővéremék és mi. Egy csoda így együtt élni, együtt ebédelni, átfutni egymáshoz tejfölért. Itt maradtunk egymásnak, nélküle.
Januárban lett hetvenéves. Születésnapi ajándékként elutaztunk együtt a Szentföldre. Végigmentünk a keresztúton. Boldog volt, és nagyon bánatos. Nem tudott apukám nélkül élni. Meg akart halni, mert vágyott apám után. Most együtt lehetnek. Mi meg együtt, itt lent.
Ha végiggondolom, hogy mit várna tőlünk, lányaitól, akkor azt, hogy bizonyítsuk be, hogy elég erős a hitünk ahhoz, hogy elviseljük a halálát, és hogy mindig legyünk bátrak, és tegyünk apukám, anyukám dicsőségére!
Budapesten született 1942. január 14-én. 1968-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen (SOTE), majd 1977-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) klinikai pszichológia szakán kapott diplomát. 1982-ben az orvostudomány kandidátusa, 1999-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett.
1965-ben kötött házasságot Skrabski Árpád (1939–2009) mérnök-szociológussal. Két gyermekük született: Luca (1974) és Fruzsina (1975).
1968-tól az Országos Munka-egészségügyi Intézetben megszervezte és vezette a klinikai epidemiológiai munkacsoportot, később a
SOTE pszichofiziológiai laboratóriumának, majd a pszichoszomatikus ambulanciának volt vezetője. 1993-tól a SOTE Magatartás-tudományi Intézetének igazgatójaként, 1994-től egyetemi tanárként, 2007-től kutatócsoport-vezetőként dolgozott. 1997 és 2000 között Széchenyi professzori ösztöndíjas volt. Munkáját 1988-ban és 2002-ben Nyírő Gyula-díjjal, 2004-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal,
2008-ban Polgári Magyarországért díjjal, 2009-ben Prima-díjjal ismerték el. Több nemzetközi tudományos társaságnak vezetőségi tagja, nemzetközi és hazai folyóiratoknak, valamint az Új Embernek szerkesztőbizottsági tagja volt. Csaknem száznyolcvan tudományos közlemény fűződik a nevéhez.
2010-ben a magyarság egészségéért folytatott küzdelmükért férjével közösen Magyar Örökség-díjjal, valamint Stephanus-díjjal tüntették ki. 2011-ben Budapest díszpolgára lett. Idén március 15-én a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal polgári tagozata kitüntetésben részesült a legnagyobb népegészségügyi jelentőségű megbetegedések pszichoszociális, társadalmi, gazdasági és demográfiai háttértényezői kutatásában elért tudományos eredményeiért, több évtizedes, a magyar társadalom és a család érdekében végzett sokoldalú munkássága elismeréseként. Az elmúlt években a Népesedési Kerekasztal szervezője volt, s az ennek nyomán létrejött Három Királyfi, Három Királylány mozgalom alapítója.
Emberi értékek szószólója volt
Kopp Mária halálhíre hallatán első gondolatom a köszöneté és háláé. Köszönöm, hogy olyan kitartóan és reménykedve küzdött a családokért, a gyermekáldásért, a jobb, szebb, emberibb jövőért, és hálát adok Istennek, hogy egy ilyen kiváló személyiséget állított a magyar tudomány, oktatás és közélet szolgálatába. Kopp Mária nemcsak tudós volt, hanem az emberi értékek tisztánlátó szószólója is. A családban látta azoknak az erőknek a forrását, amelyek a társadalmat előbbre viszik, amelyek lehetővé teszik az élet fennmaradását és gazdagabbá válását. Fáradhatatlanul küzdött, mindig megtalálta az ügy szolgálatába állítható eszközöket, olykor a legvégső határig elmenve egy-egy támogatás megszerzéséért. Mennyi kiváló tanulmányt, felmérést, nagyszerű előadást és éleslátó következtetést kaptunk tőle! Munkássága nyomán élet fakadt, kérjük tehát az Élet Urát, akiben ő hitt, hogy részesítse az örök élet örömében. Bízunk abban, hogy Isten áldásával folytatni tudjuk megkezdett munkáit, szolgálva az életet és a magyar családokat.
Bíró László
tábori püspök,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Vallomás
A budapesti Patrona Hungariae katolikus leánygimnázium 1956-ban induló osztályát, különösen a bentlakókat mélyen megérintette a forradalom. Az iskolától csak néhány száz méterre folyó küzdelem alatt az apácák az alagsori konyhába telepítettek minket. Ott aludtunk a hatalmas üstök, fazekak helyén, a hatalmas fapolcokon. Fölöttünk rengett az épület, kimentek az ablakok. A nővérek és Pipi bácsi, egy nyolcvan év körüli, aprócska termetű atya folyamatosan imádkoztak a hevenyészett oltár körül, persze mi is. A november 4-i invázió után a bentlakók hazamentek.
Csak január végén indult újra a tanítás, de remek osztályunkon nem látszott meg a kiesés. Tizenkilenc jeles és kitűnő tanuló volt az osztályban, s már csak a konferenciadicséretek számában versenyezhettünk. Tanáraink, köztük Pálma sister, szociális testvér, az angol-, orosz-, német- és franciatanárunk, akit nagyon szerettünk, elégedetten tekinthet le ránk az égből: számos kiváló tudós, szakember, köztük Kossuth-díjas jelmeztervező s a Magyar Érdemrend két birtokosa is kikerült közülünk. Az utóbbinak csillaggal ékes fokozatát kapta március 14-én. Együtt vettük át kitüntetéseinket. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Ötvenöt éven át barátok voltunk. Egymás mellett ültünk az iskolapadban. Minden évben találkoztunk, volt olyan életszakaszunk, hogy nem múlt el egy-két hét, s felkerestük egymást. Beszélgettünk Istenről, hitről, társadalmi problémákról. Betlehemeztünk náluk a gyerekeinkkel, meglátogattuk Balatonudvari fölötti présházukat, sokat játszottam lányaival. Férjeink is együtt dolgoztak a társadalombiztosítás kérdéskörében. Skrabski Árpád nagy támogatója volt az önkéntes pénztári mozgalomnak, Botos József pedig a társadalombiztosítás főigazgatója lett az Antall-kormány idején.
Az utóbbi években mindketten nagyon elfoglaltak voltunk, ritkábban találkoztunk. A Népesedési Kerekasztal munkájában azonban együtt vettünk részt. Ezt Mária szervezte, nagy lelkesedéssel és szakértelemmel. Egész életpályánk, közéleti szereplésünk párhuzamosan futott. S mindketten rajongtunk az irodalomért, amellett, hogy szenvedélyesen szerettük a szakmánkat. Kedvenc versünk volt Weöres Sándor Bolero című költeménye: „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, (…) ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.”
Marika! Elmentél. De mind elmegyünk… Várj reám! Remélem, minden elmaradt beszélgetést pótolunk… Isten legyen irgalmas hozzánk. És ő majd letöröl a szemünkről minden könnyet…
Botos Katalin
Szentmise keretében adnak hálát Kopp Mária életéért hozzátartozói, barátai, munkatársai és tisztelői május 1-jén, kedden 18 órakor a zugligeti Szent Család-templomban (Budapest XII., Szarvas Gábor út 52.). A misére és búcsúzásra szeretettel várnak mindenkit, aki szerette Máriát, s várják a családokat is. Kérésük, hogy a gyermekek vigyenek magukkal egy-egy csengőt, illetve hogy akik részt vesznek a szertartáson, egy szál virágot vigyenek az urnához, a koszorúra szánt összeget pedig Kopp Mária kívánsága szerint a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom céljaira helyezzék el a bejáratnál található gyűjtőkosárba. A temetést később, szűk családi körben tartják.
