Néhány száz méterrel odébb, a kőfaragó műhely mellett kisvendéglő. Amolyan faház-kocsma – bisztró? A kerthelyiségben – nevetséges annak nevezni – néhány kopott asztal. Talán bádoglappal fedve. A férfi egyedül ül. Előtte papírtálca, rajta sült kolbász, kenyér, mustár, vastag falú korsóban sör. Tiszta az ég, repülőgép húz el alacsonyan. Leszálláshoz készülődik, valahonnan érkezik. A remény madara. Lent az egyirányú utca. Akit másodfokon is halálra ítéltek, az utolsó éjszakára – itt minden utolsó – átkísérték a siralomházba, hogy aztán hajnalban az utolsó néhány lépés: hárman a bitófa mellett, felolvasás, orvos, saroglya…
A férfinak remeg a könnye a bádogasztal mellett. Beleharap a kolbászba, fogja a korsót, ezt az aranygalléros herceget, nagyot húz belőle. A könny tovább remeg. Több könny, sok könny, árasztó könny. „Mit nem adott volna, ha itt ülhetett volna, ha ihatott volna egy sört.” Volna, minden csak volna… Ehelyett: „Isten titekel, engemet már viszik.” Így törte a magyar nyelvet a sváb parasztember. Utolsó nyelvlecke. Az apja volt a sör-könnyes embernek. Aki idejött 2014. november 4-én, néhány száz méterre a Kisfogházhoz, bemenni már nem maradt ereje, valami olyasmit motyog, „a lábam, nem bírja a lábam, már én is öregember vagyok”, eddig jutott, remeg a korsó a száj szélén, az apjáért nyel, az apjáért, akinek elszorult a torka, nem kell sok, azt mondják, nem kell nagy erő hozzá, beszakad a gégefő, fulladás, halál. Emlékhely-steril folyosó, Kisfogház, néma tulajdonnévvé merevedett. Mindkét oldalon zárkák. Itt tartották az első fokon halálra ítélteket. Aztán a másodfok. És akkor átkísérték a siralomházba. Ötven méter? Hetven méter? Lelépjem? Abbahagyom. Az emlékhely- kövezet kereszt alakban kirakva. Keresztút.
Középkorú nő, elegáns alakú, szép tartású, nyakáig érő haját könnyed mozdulattal félrehajtja, fiatal férfi tekint rá a cellafalról – „a kivégzettek képeit igyekeztünk abban a cellában elhelyezni, amelyben feltételezhetően tartották őket” –, a képen fiatalember, egyetemista, kezében nem volt fegyver, „most legyen rend, s majd ha megnyugszanak a kedélyek, bíróság döntse el, ki mit vétett”. Ennyi elég volt, hogy halálra ítéljék. Névsor: melyik bíró hány halált mondott ki. Fanyar az utókor. Azt írta föl: – A vérbírók dicsőségtáblája. Tutsek Gusztáv 144 halálos ítélet, Borbély János 110 halálos ítélet… Hosszú névsor a táblán. A nő a nagybátyját nézi. Hasonlóságot vél fölfedezni köztük: az arcvonások, a szem vonala… „Nem bírta az igazságtalanságot, elfogyott a levegője.”
A cellák előtt a folyosón börtönversek: „Fiúk… Hazánkért… Isten veletek… / Erdősi búcsúzik most tőletek. /Valaki sír. Lépések. Lánc kocog. /Kinn: Éljen a szabadság… Gyilkosok… /Aztán csönd. Társam így szól: Már nem él. / S kezemben ég a cigaretta még. (Krassó György: Májusi hajnal)
A versek között emlékkönyv. Bejegyzések: „Egykori smasszer nagyapám helyett én hajtok fejet előttetek. Nyugodjatok békében. 2014. nov. 04. K. E.” Alatta: „Hőseink, Isten veletek! Nem volt hiábavaló, hogy a véreteket ontottátok. Még várjuk, hogy gyilkosaitok elnyerjék végső büntetésüket, ha esetleg itt, a Földön már nem is, de odaát biztosan el kell számolniuk minden tettükkel.” Siralomház. Megállok cellafényben. Visszafelé nézek a bevetődő fénybe. Fölfelé.
Fényképezte: Cser István
