Királyok királya

Az egyik legismertebb alkotás a Lumière fivérek Passió című, 1897-ben bemutatott filmje volt. Két évvel később, 1899-ben a szintén francia Georges Hatot tizenhárom részes sorozatot forgatott, Jézus élete és szenvedései címmel. A XX. század első éveiben, 1902 és 1905 között Ferdinand Zecca és Lucien Nonguet készítette el a Jézus Krisztus passiója című mozit. 1906-ban Alice Guy-Blaché és Victoria Jasset huszonöt perces filmet forgattak Jézus tanításairól és szenvedéstörténetéről Krisztus élete címmel.
Az első, egész estét betöltő nagyjátékfilmet Cecil B. DeMille rendezte Jézusról, 1926-ban, Királyok királya címmel, Henry Byron Warner, Dorothy Cumming, Ernest Torrence és Joseph Schildkraut főszereplésével. Cecil B. DeMille (1881–1959) a film történetének egyik legkiemelkedőbb alakja, nevéhez fűződik a bibliai eposz népszerű műfajának megteremtése.
Ő forgatta 1924-ben az első filmet az Ószövetség központi alakjáról, Mózesről, Tízparancsolat címmel. Feldolgozta Sámson és Delila szerelmét is. A Tízparancsolatnak 1956-ban elkészítette a remake-jét is, Charlton Hestonnal a címszerepben. A Királyok királya remake-je pedig 1961-ben készült el, Nicholas Ray rendezésében.
Az 1926-ban forgatott, két és fél órás némafilm Jézus Krisztus földi életének utolsó időszakát dolgozza fel, kiemelve tanítói és csodatevő tevékenységét. Cecil B. DeMille bibliai idézetek és események köré csoportosítja a történeteket, különböző részeket kapcsol össze, és nagy teret enged a fikciónak. Bátran él a művészi szabadság eszközével, anélkül azonban, hogy bármit is meghamisítana az evangéliumokból. Feltételezi, hogy a nézők ismerik a Szentírást és a keresztény hagyományokat.
A film lakomával kezdődik, Mária Magdolna megtérésének előzményeként. Magdolna híres kurtizán, de elege van abból, hogy mindenki csak élvezeti tárgyként tekint rá. Megveti környezetét, a testére éhes férfiakat, akiknek visszataszító külsejük tükrözi lelkük romlottságát, de nem tudja, hogyan változtasson az életén. A hedonista életvitelt folytató, mindenből gúnyt űző férfiaktól hall először Jézusról, s mint egy királynő, zebrák által húzott, díszes kocsival indul el, hogy megkeresse őt. Gyors képváltás, hatalmas tömeget látunk, mindenki Jézust várja, csodát, gyógyulást remélnek tőle az emberek. Az evangéliumok szerint Jézus többször is meggyógyított vakokat (Mk 8,22–26; Jn 9,1,42). Egy vak kislányt látunk, aki a csodatevő Jézust keresi. Időközben feltűnik az ifjú Márk, serdülőkorú fiú. Hite feltétlen Jézusban, pedig személyesen még nem is ismeri. Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „Engedjétek hozzám a kisgyermekeket, mert az ilyeneké a mennyek országa” (Mk 10,14). Itt vannak a farizeusok és az írástudók, néhányan a templomszolga katonái közül is, a tömegben elvegyülve. Márk az egyiküket akaratlanul megdobja egy fahusánggal. A megtorlástól Péter védelmezi meg, aki a keresztény hagyományokhoz hűen hirtelen haragú, de tiszta szívű. Cecil B. DeMille filmjében ez egyértelmű utalás arra, hogy az Újszövetség szerint Márk Péter tanítványa volt (ApCsel 12,11–17; 1Pet 5,13). Márk az, aki Szűz Mária közbenjárását kérve elvezeti a vak kislányt Jézushoz. A sötétségből fokozatosan bomlik ki a fény, amelyből kirajzolódik Jézus arca, a kislány arcán pedig a határtalan boldogság, egy addig sohasem ismert valóság felfedezése. Közben megérkezik Mária Magdolna, aki mindenben a kislány ellentéte: gőgös, önmaga szépségétől eltelt, mint aki tisztában van azzal, hogy uralja a férfiakat, és azt tehet velük, amit csak akar. Tudjuk, az evangélium szerint elegendő volt Jézus egyetlen pillantása, hogy valaki más emberré váljon, mint ahogy ez a vámos Máté esetében is bekövetkezett, aki Krisztus felszólítására – „Kövess engem!” – mindenét hátrahagyva engedelmeskedett (Mt 9,9). Itt is ugyanez történik. Magdolna magába száll, miközben démonok veszik körül, azon mesterkednek, nehogy elveszítsék az addig csak testi örömöknek élő kurtizán uralmuk alatt tartott lelkét. Tudjuk, hogy Lukács evangéliuma szerint Jézus hét ördögöt űzött ki Mária Magdolnából (8,1–2). A filmben a rendező összevonja ezt a részt azzal, amikor Mária Magdolna Simon farizeus házában megmossa Jézus lábát, a hajával törölgeti, a könnyeivel áztatja, és sok bűne megbocsáttatik, mert nagyon szeretett (Lk 7,36–50). Egyszerre jelenik meg tehát Jézus csodatevő ereje, s annak két dimenziója, a testi és a lelki gyógyítás.
Ugyanez a tartalmi és szerkezeti elv működik végig a filmben. Jézus tanítványai közül egyéni karaktere van Péternek és Júdásnak. Péter nem érti mindenben Jézust, de feltétel nélkül követi Mesterét, akit Isten Fiának tart. Júdás viszont politikai vezetőt lát Jézusban, és a tömegnek is hirdeti, hogy ő lesz az, aki felszabadítja Izraelt Róma uralma alól. Árulásának is az az elsődleges oka, hogy csalódik ebbéli reményében. Amikor Jézus megtisztítja a templomot a kufároktól (Mt 21–12–13), a film szerint forradalmi hangulat uralkodik. Jelen vannak a zsidó főtanács tagjai, élükön a Jézust szenvedélyesen gyűlölő és megvető Kajafással. A hatalmas tömeg extázisban ünnepli Krisztust, Júdás már a koronát készíti neki babérlevélből. A felhevült nép királlyá akarja tenni Jézust. Eszünkbe juthat erről János evangéliuma, amelyben arról olvashatunk, hogy a Tibériás tavánál lezajlott kenyérszaporítás csodajelét látva a tömeg prófétának nevezi az Emberfiát, aki amint észreveszi, hogy a sokaság királlyá akarja kikiáltani, visszavonul a hegyre, egészen egyedül (6,1–15). A filmben ennél a jelenetnél Jézus távol áll az őt éljenző tömegtől, tekintetéből szelíd szeretet sugárzik. Közben közvetlenül a háta mögött megjelenik a sátán. Cecil B. DeMille tehát a csodás kenyérszaporítás evangéliumi részét összeköti Jézusnak a gonosz általi megkísértésével, amelyről Máténál (4,1–11) és Lukácsnál olvashatunk (4,1–13). A sátán Jézus fülébe sugdossa, hogy fogadja el a királyságot. Premier plánban látható Jézus és a sátán arca is, valamint közelről a koronát a kezében tartó Júdás. Elhangzik a „Távozz tőlem, sátán!” felszólítás. A templom oszlopai között pedig felbukkan egy bárány. Jézus az ölébe veszi. János evangéliumára gondolhatunk, amikor Keresztelő János így tett tanúságot a közeledő Jézusról: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (1,29). Jézus válasza egyértelmű az ördög kísértésére. S hogy senkiben ne legyen semmi kétség, így szól a tömeghez: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36). Az evangélium szerint Jézus ezt Pilátus előtt mondja. Itt viszont az őt ünneplő tömeg számára teszi nyilvánvalóvá, hogy elveti a földi hatalmat. S mintha a nép ebben a pillanatban lelkileg azonosulna Jézussal – leborulva imádkozza a Miatyánkot.
Júdás csalódása ellenben határtalan. Ő magát tekintette Jézus legközelebbi társának, s abban bízott, hogyha Jézus vezetésével kiűzik a rómaiakat Izraelből, ő is magas pozícióba kerül. Azzal, hogy Jézus elutasítja a földi uralmat, Júdás minden reménye porba hull, semmivé válik. Erre érez rá a mellette álló Kajafás, akinek kárörvendő tekintete magabiztosságot fejez ki, s mint az emberi jellemet jól ismerő lélekbúvár, megérzi Júdásban a potenciális árulót.
Mindazonáltal a Jézust harminc ezüstért a főpapok kezére juttató Júdás árulását követően gyötrődik. Az utolsó vacsorán kezébe veszi a kenyeret, Krisztus testét és a kelyhet is, amely Krisztus vérét tartalmazza, de nem eszik a kenyérből, nem iszik a kehelyből. Később a háttérből végignézi elárult Mestere passióját, s Jézussal együtt szenved, minden ostorcsapásnál. Amikor a szögeket beverik Jézus kezébe és lábába, iszonyú lelki gyötrelmeket áll ki. Öngyilkossága szinte Jézus kereszthalálával egy időben zajlik.
Jézus csodatevő isteni ereje még a keresztúton is érvényesül. Végtelenül elgyengült állapotban, botladozva viszi a keresztet, miközben meggyógyul, mankóit eldobva újra tud járni egy hozzá könyörgő béna férfi. Az pedig, hogy Cirenei Simon miért veszi át a keresztet az annak súlya alatt összeroskadó Jézustól, lélektanilag van kibontva. Kiemelkedő szerepet játszik ebben Márk, aki zokog Jézus szenvedését látva, és azt mondja a mellette álló Simonnak: ha nagy lenne, átvenné a keresztet Jézustól. Ez olyan mélyen megérinti Cirenei Simon lelkét, hogy önszántából veszi át a terhet a testileg ereje végéhez érő Jézustól.
Eredeti a filmben a két lator Lukács evangéliumában (23–39–43) leírt megjelenítése is. Az átkozódó bal lator keresztjének lábánál egy asszony könyörög. Egy római katona durván odébb taszítja. Az asszony nekizuhan a Jézus keresztfájánál sírva imád­kozó Szűz Máriának. Jézus anyjának kérdésére az asszony elárulja, hogy a bal lator a fia. Mária szánakozva tekint az asszonyra, és gyengéden magához öleli. Közben a bűneiben megátalkodott lator keresztjére rászáll egy fekete holló, amely a keresztény művészetben a tolla színe miatt a gyász, a szerencsétlenség és a halál jelképe. Démoni lényként kísér ördögöket és boszorkányokat. A Példabeszédek szerint viszont a holló megbüntetheti az istenteleneket: „A szemet, amely atyjából csúfot űz, és lenézi anyja szülését, vájják ki a patakok hollói…” (30,17). Mivel a Jézust szidalmazó bal lator tudatosan utasította el magától a krisztusi kegyelmet, az ördög szabad prédájává vált. Ugyanakkor azzal, hogy Szűz Mária nem taszította el magától a végtelenül kétségbeesett anyát, sőt, irgalmát kifejezendő átölelte, azt sugallja, hogy Isten határtalan szeretete mindenkire kiterjed, még azokra is, akik dacból, megátalkodottságból vagy hitetlenségből elutasítják, tagadják ezt a Szeretetet.
A filmben Jézus ellenségei közül Kajafást a Krisztus iránti szenvedélyes gyűlölet mozgatja. A hatalmát félti tőle. Azt, hogy Isten Fiának nevezi magát, döntő indokként használja fel, hogy keresztre juttassa. Kajafás elsősorban politikai vezető, nem pedig az élő Istenben valóban hívő vallási vezető. A római helytartó, Pilátus ugyancsak a hatalmát félti Jézustól, a császár által megkövetelt rendet akarja megőrizni mindenáron, s ha ehhez fel kell áldoznia egy embert, azt feláldozza, dacára a jézusi tanítástól lelkében megérintett felesége kérésének, hogy semmi gondja ne legyen Jézussal.
A film befejező képsorai a Jézus-filmekre jellemző toposzokat követik. A feltámadt, hófehér köntöst viselő Jézus Krisztus búcsúzik tanítványaitól, karját széttárja, arca szuper­plánban látható, teste lassan beleolvad az egész vásznat betöltő fényességbe, miközben elhangzik a tanítványaihoz intézett felszólítása: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében… És íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig!” (Mt 28,19–20) A háttérben pedig feltűnnek New York égbe nyúló felhőkarcolói, montázsképben melléjük illesztve az alacsony vidéki házak, kifejezve a kereszténység egyetemességét, korokon átívelő időtlenségét, hogy a kétezer éve erős hittel elültetett kicsiny mustármag a mindenséget behálózó terebélyes fává növekedett.
Cecil B. DeMille 1927-ben készült némafilmjében tökéletes összhang uralkodik a zene, a díszletek, a koreográfia és a színészi játék között, amelyben a műfajnak megfelelően kiemelkedő szerephez jut az arcjáték, a mimika és a gesztusok. A csaknem száz évvel ezelőtt forgatott alkotás sokkal több, mint látványos kuriózum, a filmművészet klasszikus alkotása, egyike a Jézusról szóló legjobb filmeknek.

(Királyok királya, 1927, amerikai némafilm. Rendezte: Cecil B. DeMille.­ For­ga­tó­könyv: Jeanie Macpherson. Jézus Krisztus­ szerepében: Henry Byron Warner. További főbb szereplők: Dorothy Cumming, Ernest Torrence, Joseph Schildkraut)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.