Fotó: Lambert Attila
Hogyan fogadta a püspöki kinevezés hírét?
– A püspöki kinevezés az embert érintő döntések közül azok közé tartozik, amelyeknek a befogadásához elmélyülés szükséges. Olyan nagy változás ez az ember életében, amit csak az idő múlásával érthetünk meg. Leginkább talán a papszenteléshez hasonlítható. Annyiban biztosan, hogy igazi jelentőségét csak akkor lehet felfogni, ha már nekikezdtünk a szolgálatnak, s egyre jobban kibontakozik a kegyelem, amit Istentől a szentelésben kaptunk. Szent II. János Pál pápa mondja a papságról, hogy ajándék és titok. Olyan ajándék ez, ami önmagunk számára is titok marad, hiszen a mélysége minket is meghalad. Ugyanakkor nekünk magunknak nap mint nap együttműködnünk kell ezzel a kegyelemmel.
Hogyan készül a december 8-i szentelésre?
– A készület gyakorlati oldala, ami a püspökké szenteléssel együtt jár, nem más, mint az alkalom szervezése, az ezzel kapcsolatban felmerülő teendők.
A szentelés a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén lesz, Esztergomban, a 10 óra 30 perckor kezdődő szentmisében. Erdő Péter bíboros úr lesz a főszentelő, Michael August Blume, az Apostoli Szentszék magyarországi nunciusa és Ternyák Csaba egri érsek a társszentelők. Természetesen van a készületnek egy lelki vonatkozása is, amely a püspökké szentelés előtti lelkigyakorlatban fog kiteljesedni. De addig is igyekszem minél nyitottabb lenni, mert hiszem, hogyha Isten meghív, akkor vezet is. A lelki készület helye és ideje mindenekelőtt a napi imádság. A napokban bíboros úrral arról is fogunk már beszélni, hogy konkrétan milyen feladatot szán nekem az egyházmegyében.
Mit szólt a kinevezéséhez a környezete?
– Sokan kifejezték a támogatásukat, az örömüket. Ez az öröm még most is visszhangzik bennem.
Két cikluson keresztül volt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára. Milyen érzésekkel csatlakozik a püspökök testületéhez?
– Tőlük is sok gratulációt kaptam, amelyben kifejezték testvéri szeretetüket. Biztos, hogy sokat fog segíteni az a tapasztalat, amit a püspöki konferencia melletti szolgálatom idején szereztem. Ugyanakkor természetesen sok mindent kell még megtanulnom a püspöki szolgálatban.
Ön most a Pápai Magyar Intézet rektora. Ebben a feladatkörben fog maradni?
– Mivel a segédpüspöki kinevezésem az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyéhez köt, haza kell majd költöznöm. Amikor meglesz az utódom, és átveszi a feladatomat, akkor tudok majd visszatérni Magyarországra.
Mit választott püspöki jelmondatának?
– A jelmondatom így hangzik: „Ki olyan, mint az Úr, a mi Istenünk?” Ez a 113. zsoltárban található.
Miért erre esett a választása?
– Ez a szöveg hasonlít arra, ami Mihály arkangyal nevének a jelentése: Kicsoda olyan, mint az Isten? Szent Mihály napján tudtam meg, hogy a Szentatya segédpüspöknek nevezett ki, és az a nap egyben a keresztelésem negyvenötödik évfordulója is volt. Másrészt a 113. zsoltár mélyen megérintett. Hasonló a Miatyánkhoz abból a szempontból, hogy először az égre, a mindenható Istenre emeli a tekintetünket, aki aztán lehajol, hogy minket is felemeljen. Ma, amikor annyi kihívás és küzdelem vár ránk, amelyek e világhoz kötik a figyelmünket, fontos, hogy Istenre emeljük a tekintetünket, aki minden földi felett áll, és Krisztusban minket is meghív: engedjük, hogy felemeljen. Ez jó iránytű is számomra.
A püspökség a papi rend teljessége. Miért választotta annak idején a papi hivatást?
– A papságra Isten hívott meg, a püspöki kinevezést is úgy éltem meg, hogy az ennek a meghívásnak egy következő lépése. Amikor értesültem a kinevezésről, a válasz előtt egy kis gondolkodási időt kértem. Ezalatt világossá vált számomra, hogy most is Isten hív. Azért mondtam igent, mert megbizonyosodtam erről a meghívásról. Annak idején, amikor a papságra készültem, sokat segített a döntésben a Szentírás napi olvasása, hallgatása. Az akkori lelkivezetőm is kifejezetten tanácsolta ezt, hiszen Isten elsősorban az igéjén keresztül szól hozzánk. Mindennek része az is, hogy az embernek a saját akaratát az Istenéhez kell igazítania. Ez lemondással is jár, de minden élethivatásnak a jellemzője ez.
Papi életére visszatekintve kiket nevezne meg mint példaképeket?
– Sok ilyen személyt említhetnék, hiszen egész papi pályám során rengetegen segítettek. Hálás vagyok a mély emberi kapcsolatokért, sokan talán nem is tudták, hogy egy-egy mondatuk, gondolatuk milyen nagy segítséget jelentett számomra. Sokat kaptam a szüleimtől, a családtagjaimtól. Gyermekkoromtól több hiteles papot ismerhettem, és fontos szerepük volt az életemben a szemináriumi lelkivezetőimnek is, hiszen ez az időszak a megkülönböztetés ideje, amikor az ember világos útmutatásra szorul. Nagy hálával tartozom Paskai László és Erdő Péter bíboros úrnak is, akik atyai figyelemmel és szeretettel támogattak. Ugyanakkor szívesen tekintek a papok mellett sok családos vagy szerzetes ismerősömre, akik saját hivatásuk megélésével számomra is példát és inspirációt jelentenek.
Ön tagja a Nyolc Boldogság közösség papi testvériségének. Miért döntött úgy, hogy csatlakozik hozzájuk?
– A Nyolc Boldogság közösséggel papságom elején, Rómában találkoztam, majd később itthon, egy nyári táborban. Vonzó volt bennük az a természetes szabadság, amellyel az evangelizáció mai útjait keresték, miközben mindez mély lelki élettel párosult. Idővel lettünk néhányan egyházmegyés papok, akik közel álltunk a közösség lelkiségéhez, rendszeresen találkoztunk, és ez a közösség öltött konkrét formát a papi testvériségben.
Milyen gondolatokkal indul el a püspöki felszentelést követő úton?
– Püspökként hangsúlyosabbá válnak Jézus szavai: nem a véka alá kell tenni a lámpát, hanem a tartóra, hiszen minden embert meg kell világítania. Krisztus fényét kell eljuttatnunk mindenkihez. Jézus arra hív, hogy rajtam, rajtunk keresztül minél többekhez eljuthasson. Az ő örömhírét, szeretetét kell továbbítanunk mindenkinek, hiszen ő nem volt személyválogató. Megszólította a vámost éppúgy, mint a halászt vagy a farizeust. Az örömhírt azért kaptuk, hogy továbbadjuk. Minél több embert meg kell nyernünk Krisztusnak, hiszen ez a hivatásunk és a küldetésünk.