A remény üzenetének alapja a bizakodás abban, hogy a nehézségek az egység nagy hatású előmozdítóivá válhatnak, és leküzdhetjük Európa – s vele együtt az egész világ – félelmeit. Reménység az Úrban, aki jóra fordítja a rosszat, és a halált életté alakítja át – buzdította hallgatóságát a szentatya.
A pápa arra bátorította az Európai Parlament tagjait, hogy térjenek vissza az Európai Unió alapító atyáinak szilárd meggyőződéséhez, akik olyan jövőt képzeltek el, amely a megosztottságokat leküzdő, a földrész népei közötti békét megvalósító együttműködésen alapul. Ennek a nagy ívű politikai tervnek a középpontjában az emberbe vetett bizalom állt, s az embert nem annyira állampolgárnak vagy gazdasági alanynak tekintette, hanem személynek, aki transzcendens méltósággal rendelkezik.
A pápa ezután az emberi méltóság természetfeletti mivoltáról szólt, hangsúlyozva a „méltóság” és a „transzcendens” fogalma közötti szoros kapcsolatot.
A „méltóság” az a kulcsszó, amely a második világháború utáni újrakezdést jellemezte. A közelmúlt történelmében kétségtelenül központi helyet foglal el az emberi méltóság előmozdítása, szemben a sokféle módon megnyilvánuló erőszakkal és diszkriminációval, amely Európát sem kerülte el az évszázadok során.
Az európai gondolatot a találkozások sokfélesége teszi különlegessé, és forrása a múltból fakad: „Görögországból és Rómából, kelta, germán és szláv szubsztrátumokból, valamint a kereszténységből, amely mélyen átalakította ezeket” – fogalmazott a pápa.
Az emberi jogok előmozdítása és a személy méltóságának tiszteletben tartása ma központi helyet foglal el az Európai Unió elkötelezettségében, mind az unión belül, mind pedig a többi állammal való kapcsolatok terén. Csodálatra méltó és ugyanakkor rendkívül fontos elkötelezettség ez, mert még mindig túlságosan gyakran fordulnak elő olyan helyzetek, amelyekben tárgyként kezelik az embereket. Előre programozható a fogantatás, számos esetben hasznossága alapján döntenek az emberről, és eldobják, amikor már nincs rá szükség, mert gyenge, beteg vagy megöregedett.
Lehet-e méltóságról beszélni ott, ahol hiányzik annak a lehetősége, hogy az emberek szabadon kifejezhessék gondolataikat, vagy korlátozások nélkül megvallhassák a hitüket? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Létezik-e méltóság, ha nélkülöznünk kell azokat a világos jogi kereteket, amelyek határt szabnak az erő uralmának, és a törvényt helyezik előtérbe a hatalom zsarnokságával szemben?
Milyen méltósággal rendelkezhet az a férfi vagy az a nő, aki a diszkrimináció különféle válfajainak tárgya? Milyen méltósága van annak a személynek, aki nem jut táplálékhoz, aki a létminimum alatt él, vagy ami még rosszabb, nincs munkája, amely méltósággal ruházná fel?
A személy méltóságának előmozdítása azt jelenti, hogy elismerjük: az ember elidegeníthetetlen jogokkal rendelkezik, amelyektől nem foszthatja meg semmiféle önkényuralom, és még kevésbé a gazdasági érdekek előtérbe helyezése.
A pápa figyelmeztetett az emberi jogokkal való visszaélés veszélyére. Ma létezik egy olyan irányzat, amely egyre több egyéni jogot követel magának. Ez az irányzat kiszakítja a személyt társadalmi és antropológiai környezetéből, egyfajta „monászként”, azaz önálló egységként él, és egyre érzéketlenebb a körülötte lévő többi „monász” iránt. A jog fogalmához ma nem társul már az azt kiegészítő kötelesség fogalma, holott az ugyanolyan fontos.
Az ember természetfeletti méltóságáról nem beszélhetünk anélkül, hogy ne utalnánk az ember természetére, arra a veleszületett képességére, amely révén képes megkülönböztetni egymástól a rosszat és a jót. Rendelkezünk azzal az „iránytűvel”, amely szívünkbe van írva, amelyet Isten vésett bele a teremtett világegyetembe. Ez elsősorban azt jelenti, hogy az embert nem abszolútumnak, hanem viszonylénynek kell tekintenünk.
Európában ma az egyik legelterjedtebb betegség a magány, az emberi kapcsolatok hiánya – állapította meg Ferenc pápa. Ez különösen nyilvánvaló az idősek esetében, de tapasztalható a fiatalok körében is, akik vonatkozási pontok nélkül élnek, és jövőjük kilátástalan. A magány mindenütt jelen van a városainkat benépesítő szegények körében, és ez tükröződik vissza a bevándorlók tévelygő tekintetében is, akik jobb jövőt keresve érkeznek idegen országokba.
A magányt tovább mélyítette a gazdasági válság, amelynek hatása még napjainkban is érzékelhető, és társadalmi szempontból drámai következményekkel jár. Az utóbbi években az Európai Unió bővítési folyamatával egyidejűleg növekedett az állampolgárok bizalmatlansága az intézmények iránt, amelyek egyre inkább eltávolodtak az emberektől.
Általános fáradtság és elöregedés jellemzi Európát – az anya helyett inkább nagymamának tekinthető kontinens többé már nem termékeny és nem élénk. A nagy eszmények, amelyek Európát megihlették, látszólag elveszítették vonzerejüket, és helyükbe az intézmények bürokratikus ügyintézése lépett. A helyzetet tovább súlyosbítja egyesek kissé önző életmódja, amelyet a már fenntarthatatlan bőség és a szegények iránti közömbösség jellemez. A technikai és gazdasági kérdések állnak a politikai viták középpontjában, amikor pedig égető szükség volna egy hiteles antropológiai irányultságra.
Amikor abszolutizálják a technikát, és összekeverik a cél és az eszköz fogalmát, akkor elkerülhetetlenül beköszönt a „kiselejtezés kultúrája” és a végsőkig fokozott fogyasztás, a konzumizmus.
A személy méltósága ezzel szemben azt jelenti, hogy elismerjük: az emberi élet érték, amelyet ingyenes ajándékként kapunk, és amely nem lehet árucsere tárgya.
Az európai parlamenti képviselők hivatása, hogy gondot viseljenek a népekre és a személyekre, és tekintettel legyenek azok törékenységére. Ez erőt, gyöngédséget, küzdelmet és termékenységet jelent egy olyan funkcionális és individualista környezetben, amely könyörtelenül elvezet a „kiselejtezés kultúrájához”.
Az európai népek demokráciájának életben tartása ma kihívás elé állít minket. Nem szabad engedni a multinacionális érdekeknek, amelyek meggyengítik a demokráciát, és olyan uniformizáló pénzügyi hatalmi rendszerekké alakítják át azt, amelyek a háttérben húzódó erőket szolgálják. El kell kerülni a globalizáló eszméket, amelyek felhígítják a valóságot.
Ha Európának vissza akarjuk adni a reményt, akkor el kell ismernünk az emberi személy központi szerepét, elősegítve tehetsége kibontakoztatását. Ennek egyik legfontosabb területe a nevelés, amely minden társadalom értékes alkotósejtjében, a családban kezdődik. E nélkül a szilárd alap nélkül homokra építünk, aminek súlyos társadalmi következményei lesznek.
Az egységes, termékeny és felbonthatatlan család magában hordozza a jövőbe vetett remény alapvető alkotóelemeit, méghozzá nem csupán az új nemzedékek, hanem a sok idős ember számára is, akik gyakran magányosan és elhagyatva élnek, mert kialudt a családi tűzhely, nincs, aki elkísérné és támogatná őket.
A család mellett fontos szerep hárul az iskolákra és az egyetemekre. A nevelés nem korlátozódhat pusztán technikai ismeretekre, hanem az emberi személy átfogó fejlődését kell szolgálnia.
Ferenc pápa ezután a környezetvédelem fontosságáról szólt. Nem urai, hanem őrzői vagyunk a természetnek, amit tisztelnünk és szeretnünk kell. Jól kell gazdálkodnunk a ránk bízott ingyenes ajándékkal, amelyet Isten az ember kezébe helyezett. Tűrhetetlen, hogy emberek milliói éhen haljanak, miközben naponta tonnaszám dobjuk ki az élelmiszert.
Az ember is szerves része a természetnek, ezért a környezetvédelem mellett szükség van a humánökológiára is. A pápa azt kérte az európai parlamenti képviselőktől, hogy foglalkoztatási intézkedéseikkel segítsék elő a munka méltóságának helyreállítását. Egyrészt össze kell hangolni a piaci rugalmasságot a munkahelyek stabilitásával, másrészt olyan szociális környezetet kell teremteni, amely a kizsákmányolás helyett munkahelyek biztosításával teszi lehetővé a családalapítást és a gyermekek nevelését.
Égetően fontos továbbá a bevándorlás kérdésének közös megoldása. Elfogadhatatlan, hogy a Földközi-tenger lassanként hatalmas temetővé változzék! Az európai partokra érkező hajók utasai segítségre szoruló férfiak és nők. Az Európai Unión belüli kölcsönös támogatás hiánya részmegoldásokhoz vezet, amelyek nincsenek tekintettel a bevándorlók emberi jogaira, elősegítik a rabszolgamunkát, és társadalmi feszültséget szítanak. Az okokat, és nem csupán a tüneteket kell kezelni – hangsúlyozta a pápa.
Párbeszédet kell folytatni azokkal az országokkal, amelyek felvételüket kérték az Európai Unióba. Különösen fontos ez a balkáni térségben, ahol a béke hosszú ideig váratott magára. E népek számára identitásunk tudatosítása nélkülözhetetlen a szomszédos országokkal való kapcsolatokban, főként a Földközi-tenger vidékén, ahol sokan szenvednek belső konfliktusok, valamint a vallási szélsőségesek és a nemzetközi terrorizmus nyomása miatt.
Az Európai Parlamentben mondott beszédében Ferenc pápa végül a kereszténység történelmi szerepéről szólt. A kétezer éves történelmi összefonódást olykor konfliktusok, tévedések és bűnök szabdalták, de mindvégig a jó építésének vágya vezérelte. Ennek tanúbizonyságát látjuk városaink szép műemlékeiben, de még inkább a szeretetszolgálat műveiben. Ezt a történelmet tovább írjuk; ez a jelenünk és a jövőnk is. Ez adja identitásunkat. Európának nagy szüksége van arra, hogy újra fölfedezze saját arcát, és hogy alkotó atyái szelleméhez híven, békében és egyetértésben növekedjen.
Hagyjunk fel a megfélemlített és önmagába zárkózó Európa gondolatával, és dolgozzunk közösen azért, hogy Európa főszereplő lehessen, a tudományok, a művészetek, a zene, az emberi értékek és a hit hordozója – mondta beszédében Ferenc pápa az Európai Parlamentben.
