A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának irányítása alatt álló Társadalmi Tudományok Akadémiáján készített doktori disszertációjának címe: Az ateizmus a katolikus egyház tanítása szerint. Olaszországi tartózkodása alatt felbomlott a Szovjetunió, a központi bizottság eltűnt – az intézetével együtt. Ő ennek ellenére folytatta munkáját a Vatikánban..
Milyen fogadtatás várta a Vatikánban?
– A Nem hívők Titkárságán először furcsán néztek rám, de kezdettől rendkívüli segítőkészséget tapasztaltam. Minden ajtó megnyílt előttem. Különösen sokat segített Franc Rodè bíboros, aki akkor Paul Poupard bíboros asszisztense volt. Később baráti kapcsolat is született köztünk. A fogadtatás meglepett, mert ideológiai ellenfelünk volt a Vatikán, teljességgel idegen, titokzatos és veszélyekkel teli világ. Moszkva pedig annyira zárt volt még abban az időben, hogy a nyugaton kiadott könyvek és folyóiratok egy részéhez is csak különleges engedéllyel lehetett hozzáférni.
Milyennek ismerte meg a katolikusokat?
– Nagyon sokfélék. Nem mindenkinek van tudatos hite, és a hit nem mindenkinél esik egybe a hétköznapi élettel. A templomba járás sokak számára érték, ez azonban számos esetben egyáltalán nem befolyásolja a mindennapi életet. Ugyanakkor még egészen fiatalon elkísértem egy orosz KISZ-küldöttséget a L’Unità (az olasz kommunisták napilapja – a szerk.) ünnepségeire. Meglátogattunk egy plébániát is, ahol érkezésünkkor a pap éppen fiatalokkal röplabdázott az udvaron. Amikor látta, mennyien vagyunk, azt mondta egyiküknek: „Menj, és hozzál még bort, mert nem lesz elég!” Ez meglepett: nem a pap állt a középpontban, és nem parancsolgatott, hanem a fiatalokkal volt, értük élt. Még arra is volt szeme, hogy kevés lesz a bor, és azonnal cselekedett. Nagyon megérintett az emberközelség a plébániai papságban. Ez a találkozás megerősített a felismerésben: tehát vannak emberek, akik tényleg hisznek Istenben, és el is viszik őt az embereknek.
1990-ben, amikor elutazott Rómába, a Szovjetunió a végnapjait élte. Hogyan élte meg a változásokat?
– A balti országok elszakadásával kezdődött a Szovjetunió felbomlása, kint tartózkodásom alatt. Olaszországból nem igazán tudtam követni az eseményeket. Amikor nyáron hazajöttem, nem értettem, mi is történik. A Központi Bizottság eltűnt, az intézetemmel és a párttal együtt. Gyakorlatilag én már kintlétem alatt elveszítettem az állásomat.
Ennek ellenére folytatta kutatómunkáját a Vatikánban…
– Az olasz külügyminisztérium meghosszabbította az engedélyemet, így összesen több mint három évig maradtam. Különleges helyzet alakult ki, amire senki nem volt felkészülve. A Szovjetunió felbomlása előtt minden világos volt: intézetünk, a moszkvai Társadalmi Tudományok Akadémiája keretében és a Nem hívők Titkársága a Vatikánban két különböző és szemben álló világ volt. Létezett egyfajta egyensúly. A hidegháború keményebb évei után ideológiai szinten folyt tovább a küzdelem. Amikor ledőlt a fal, amikor megszűnt az egyik fél, érthető módon a Nem hívők Titkársága is nehéz helyzetbe került, Poupard bíborossal az élen. Együtt tettük fel a kérdést: Most mit csináljunk? Munka nélkül maradtunk. Szerencsémre az én munkám nem volt szoros kapcsolatban az ideológiai harccal, inkább a katolicizmus kutatására és a jelen kor folyamataira irányult. Így megváltoztattam kutatási témámat: „Emberi értékek a hívők és a nem hívők párbeszédében.”
1992-ben egy szinódust előkészítő találkozón – a Vatikán felkérésére – magas rangú orosz ortodox egyházi küldöttségnek tolmácsolt. Ekkor találkozott II. János Pál pápával.
– Egy ülést követően mutatott be neki Poupard bíboros. A pápa megkérdezte, mivel foglalkozom, majd részletekbe menő kérdéseket tett fel, mert érdekelte a téma. Erre nem számítottam. Feltartva a mögöttem álló sort, meglehetősen hosszan időztem előtte. Miközben fogta a kezemet, egészen világos kék és érdeklődéssel teli nagy szemével nézett rám, kicsit lentről felfelé. Mintha azt kérdezte volna: „Ki vagy?” Hihetetlen érdeklődéssel! Ennyire érdekelték őt az emberek, egyénenként. A leginkább ezzel érintett meg.
Fontos szerep jutott önnek az orosz-vatikáni kulturális kapcsolatok fejlesztésében.
– A Vatikán 1993-ban európai fórumot tartott, melynek orosz részről én voltam a szervezője. Szidorov kulturális miniszter vezetésével magas szintű küldöttséget tudtunk Rómába küldeni. Előzőleg Moszkvába jöttünk a szervezővel, hogy meghívjuk Gorbacsovot is. Ennek az útnak egyik gyümölcse később az lett, hogy egy olasz társulat bemutathatta színielőadását Assisi Szent Ferencről, a moszkvai Mossovet Színházban.
Ma hogyan emlékszik vissza a szovjet időkre?
– Megvoltak a játékszabályok: bizonyos dolgokat kötelezően meg kellett cselekedni, ahogy azt majdnem mindenki tette, de valójában csak kevesen hittek bennük. Azért tette az ember, mert meg kellett tenni, de nem vettük komolyan. Csak külsőség volt… Még abban az időben, egy igen értelmes tábornok azt mondta: „Ha valaki a szovjet rendszer valódi ellenségeit keresné, akkor ide kellene jönnie! A világon nem található másutt annyi szovjetellenesség, mint nálunk.” Akkor is, ha az édesapám párttag volt, a nagymamám elvitt a templomba megkereszteltetni.
„Bizonyos dolgokat kötelezően meg kellett cselekedni, de valójában csak kevesen hittek bennük”
És Oroszország? Ma hogy látja?
– Egy forradalom túlélői vagyunk… Akkor is, ha új országban élünk, az orosz lakosság a szovjet rendszer terméke… Ma már megértem, hogy a szovjet időkben sem volt minden teljesen fekete. Így vagy úgy, ha hibás hangsúllyal is, de megtanultunk különbséget tenni a jó és a rossz között. Akkor is, ha kommunista ideológia uralkodott, és sok dolog hamis volt, már kisgyermekkorban megtanítottak rá: „Ehhez nem szabad nyúlnod, mert nem a tied! Ezt vagy azt nem szabad! Jónak kell lenned!” Azt mondták: sportoljunk, olvassunk, járjunk színházba… Az indokok hamisak voltak ugyan, mégis helyes dolgokra tanítottak. Ma a helyzet egészen más. A történelem nem tette lehetővé az orosz nép számára, hogy megértse és megtanulja, milyen a helyes demokrácia. Ma sokan gondolják, a demokrácia az, hogy a többieket figyelmen kívül hagyva, szabadon azt tehetsz, amit csak akarsz. Sajnos ma nem tanítják meg, hogy mi a jó, mi a rossz. Abban az időben nem volt ilyen nagy az erőszak: itt még csak összehasonlítást sem lehet tenni!
Az egykori ideológia ma már a múlté, de még nem találtunk rá az új erőre, ami helyettesíti a régit, ami irányt is mutatna az embereknek.
Valamiféle lelki táplálékra lenne szükségünk. Ma sokan eljárnak templomba, sokan valóban mélyen hívők. Azonban vannak, akik csak azért mennek, hogy az elkövetett bűntetteikért bocsánatot nyerjenek, de a templomajtón kilépve folytatják a bűnözést.
Az egyház még nem képes egyesíteni az erőket, és a népet irányítani… De talán nem is ez a helyes kifejezés… Inkább nem képes fenntartani, lelkileg támaszt nyújtani és célt adni, megmondani az embereknek, merre menjenek… Pedig az életet éppen a lelki értékeknek kellene meghatározniuk.
