Két igaz történet, egy kérdés

 

Csak a keresztnevét és a faluja nevét emlegeti, amelyről senki sem hallott, és a térképeken sem található. Ez még a mai európai viszonylatban is komplikált helyzet, ám az eset 1986-ban történt Indiában. Saroo Brierley önéletrajzi regényének címe: A long way home, körülbelül ennyit tesz magyarul: Hosszú út hazáig.
Igen ám, de hol az Otthon? A kicsi Saroo (Sunny Pawar, akit kétezer gyerek közül választott ki a rendező) Kalkuttába érve még szót érteni sem igen tud az emberekkel, mert bár egy az ország, itt más nyelven beszélnek, mint odahaza. Kisebb-nagyobb kalandok után egy árvaházba kerül, ahonnan az ausztrál Brierley házaspár (Nicole Kidman; David Wenham) örökbe fogadja, és az Ausztráliához tartozó Tas­má­nia­ fővárosába, Hobartba viszik. Itt cseperedik fel a kisfiú a nyugati jólét minden lehetősége közepette. Egy indiaiakkal való véletlen találkozás és néhány emlékfoszlány hatására aztán az immár harmincesztendős Saroo-ban (Dev Patel) rendkívül erősen fellobban a késztetés, hogy megkeresse a helyet, ahonnan származik. Képtelennek tűnő a vállalkozás, hiszen kiderül, hogy a helységnév, amit gyermekként megjegyzett, nem létezik. Nincs más hátra, mint hogy emlékképei és a vonaton megtett út hosszának becslése alapján a Google Earth-ön próbálja megkeresni, honnan is indult útnak véletlenül azon a bizonyos éjszakán.
Az ausztrál születésű rendező első nagyjátékfilmjét látjuk, az alkotás mégis mentes minden elsőfilmes gyerekbetegségtől. Sőt, éppen a kliséktől való szabadsága adja egyik nagy értékét. A film elején a gyermek Saroo története nincs elnagyolva, s ez megalapozza a felnőttkori keresés tétjét és az azzal járó vívódást. Az internet és a pixelek végtelennek tűnő szénakazlában a felnőtt Saroo számára kihívást jelent az is, hogy úgy érzi, nevelőszülei előtt titkolnia kell, min munkálkodik, és mi borította fel a lelki egyensúlyát. Bár szerelme, Lucy (Rooney Mara) igyekszik mindenben támogatni őt, a férfi valójában mégis egyedül van a vívódásaival. A váratlan impulzus hatására alapjaiban rendült meg az önmagáról alkotott képe. Ki is ő valójában? Ami az elmúlt huszonöt évben történt vele, hogyan alkothat teljes egészet a korábbiakkal? Mit tud kezdeni egykori otthonához és a vér szerinti családjához fűződő, régen eltemetett kötődéssel? A fájó kérdések lehetetlenné teszik a mindennapjait, csak a keresésre tud összpontosítani. Saroo Brierley könyve a filmmel azonos címen nemrégiben jelent meg nálunk.
Ugyancsak önéletrajzi bestsellerből született Marco Bellocchio Szép álmokat! című filmje, amely szintén friss a mozik műsorán. (A könyv nálunk Álmodj szépeket! címmel került a boltokba.) A közel nyolcvan- esztendős olasz rendező is a személyes múlt égető kérdéseinek súlyát firtatja. A kilencéves Mas­si­mo Gramellini (Nicolò Cabras) története 1969-ben kezdődik, amikor édesanyja elvesztésével hirtelen összeomlik gyermekkorának idillje. Környezete a korszaknak megfelelő poroszos módon próbálja  átsegíteni a kisfiút a traumán, s nem tudhatja meg, mi is történt pontosan azon a szilveszter éjszakán. Harminc esztendő elteltével a sikeres újságíróvá vált Massimo (Valerio Mas­tand­rea) Szarajevóba megy, hogy a délszláv háborúról tudósítson. Egy tragikus jelenet szemtanújává válva pánikrohamok törnek rá, majd a kórházban találkozik a megértő doktornővel, Elisával (Bérénice Bejo), aki miután rávezeti, mi okozhatja a rosszulléteket, segíteni próbál a férfinak.  A helyzetet bonyolítja, hogy Massimo visszatér egykori otthonába, fel akarja számolni  a gyermekkori családi fészket, ahol anyja elvesztését megélte. A múlt és jelen között eltűnődünk: talán tényleg mindig az egyenes út a legjobb. Ha nehéz is, az igazság kimondása és elfogadása összességében talán könnyebbé teheti egy veszteség feldolgozását, mint a köntörfalazás vagy a valóság szépítése. Azt mondják, a gyerekeket nem lehet becsapni. Talán a felnőtteket sem. Csak mi magunk hajlunk arra, hogy mégis ezt tegyék velünk?  Európai szerzői filmről lévén szó a rendező autonóm ritmusban szövi a cselekmény szálait. Az idősíkok váltására épített narratív szerkezet révén visz egészen közel a főhős lelki folyamataihoz. Bár életünket lineárisan éljük, emlékeink és érzéseink korántsem így hatnak ránk. Lehetséges-e egy traumát feloldani, megszelídíteni vagy átformálni? A film végén a toronyugrás jelenetében talán a feloldásra tesznek kísérletet a főszereplők. Ám annak eldöntése, hogy ez sikerül-e, a nézőre marad.
Massimo Gramellini könyvének fülszövegében ez olvasható: „Az intuíciónk folyamatosan tudatja velünk, kik vagyunk. De nem halljuk meg az istenek hangját, mert gondolataink kattogása, érzelmeink dübörgése elnyomja. Inkább nem veszünk tudomást az igazságról. Hogy ne szenvedjünk. Hogy ne gyógyuljunk meg. Mert különben olyanná válnánk, amilyenek félünk lenni. Minden porcikánkban elevenné.”
Különös, hogy az elmúlt két hét moziműsorán egyszerre három film is nagyon hasonló kérdéskört dolgoz fel. A múlt héten bemutatott A régi város című alkotás  szintén az évek múltán feltörő megválaszolatlan kérdések problematikáját feszegeti. Talán van valami a levegőben?
Ahogy a most tárgyalt két film valós történetei is mutatják, a bizonytalanságnál semmi sem kínzóbb, jóllehet az igazság kimondása, az azzal való szembenézés pillanatnyilag fájdalmasabbnak tűnik. Meglepő, hogy az eltemetett és meg nem válaszolt kérdések sok év elteltével is mennyire elevenek maradnak bennünk. A fájó, de bizonyosságot nyert dolgokhoz viszont idővel kialakítható egy viszony, ahonnan tovább építkezhetünk.