Kényszerpályán a pusztulásba

A könyv nem a közvetlen előzmények ismertetésével lát neki a téma feldolgozásának, hiszen Magyarország II. világháborús szerepe csak az I. világháborút lezáró békeszerződés ismeretében tisztázható. A magyarok számára „Trianon egyet jelentett a nagyhatalmak kegyetlenségével”. A békeszerződést követő húsz évben a magyar külpolitika fő célja az volt, hogy elérje annak felülvizsgálatát. A harmincas évektől jól látszott, hogy csak Németországnak van elég ereje és hajlandósága segítséget nyújtani a revízióhoz. (A tényekhez azonban hozzátartozik, hogy az első bécsi döntésnél a britek a döntőbíró szerepet átadták Németországnak és Olaszországnak.)
Bár igaz, hogy Németország utolsó szövetségese Magyarország volt, az már korántsem felel meg a tényeknek, hogy a magyarok mindenben igyekeztek a németek kedvében járni. Sőt! Amikor a magyar vezetés úgy látta, hogy Berlin követeléseit az ország érdekeivel nem lehet össze­egyeztetni, akkor vagy nem teljesítette, vagy elodázta azok végrehajtását. Amikor például a németek azt kérték Csáky István külügyminisztertől, hogy Magyarország engedje át a Lengyelország felé vonuló csapatokat, a magyar kormány nem járult hozzá ehhez, annak ellenére, hogy folyamatosan fennállt a német agresszió veszélye.
A német megszállás réme minden olyan esetben ott lebegett az ország felett, amikor egy német katonai jellegű lépést visszautasított a magyar vezetés. Teleki Pál miniszterelnök 1940 tavaszán már olyan súlyosnak ítélte a helyzetet, hogy felmerült egy emigrációs kormány létrehozásának terve. A britek támogatták ezt, ám amikor a németek három hónap alatt elfoglalták a nyugati országokat, és Olaszország belépett a háborúba, a brit segítség lehetősége fényévnyi távolságba került.
A második bécsi döntés alapvetően más történelmi és katonai helyzetben született meg, mint az első. Erdély esetében több javaslat is napirenden volt, végül olasz asszisztálás mellett Hitler döntött a kérdésben. Bár ez alapvetően Magyarországnak kedvezett, előre a magyar vezetés sem látta, mi fog történni. A magyarok javára hozott döntésnek az volt az oka, hogy a németek nem akartak magyar–román háborút akkor, amikor a Szovjetunió megtámadását fontolgatták. Ára pedig az lett, hogy a németek erre hivatkozva a későbbiekben egyre több követeléssel álltak elő.
Teleki Pál miniszterelnök minden­áron meg akarta őrizni Magyarország semlegességét, ám az események újabb revíziós igények kielégítését tették lehetővé, ennek pedig Horthy nem tudott ellenállni. Amikor Hitler a magyarok segítségét kérte a Jugoszlávia elleni katonai beavatkozáshoz, cserébe felajánlotta Bácskát. Bár Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, hadviselő fél csak akkor lett az ország, amikor az 1940. június 26-án történt kassai bombázásra válaszul hadat üzentünk a Szovjetunónak. Fontos részlet, hogy Olaszország, Románia és Szlovákia ezt már előttünk megtette.
A háború folyamán a németek egyre komolyabb követelésekkel álltak elő. A Gyorshadtest bevetése és szétmorzsolódása, majd a 2. magyar hadsereg pusztulása azonban világossá tette, hogy a németek csak „ágyútöltelékként” akarják használni a magyar katonaságot. Miután a német haderő Sztálingrádnál vereséget szenvedett, és a következő hónapokban egyre nagyobb területeket vesztett, a magyar vezetés ismét felvette a kapcsolatot az angolszászokkal. (A katonatisztek nagy része németbarát volt, míg a kormányzat – beleértve Horthyt és a honvéd vezérkar vezetését is – erős fenntartásokkal viseltetett a német törekvésekkel szemben. Ciano olasz külügyminiszter feljegyzése szerint Kánya Kálmán külügyminiszter a németek háborús követeléseiről tőle szokatlan indulatossággal beszélt. Goebbels pedig azt írta naplójába, hogy „a magyar klikk annyira illik a tengelyhatalmak körébe, mint egy ökölcsapás a szembe”.) Így Barcza György és Veress László diplomaták, Habsburg Ottó, Frey András újságíró és Szent-Györgyi Albert is összeköttetést keresett a szövetségesekkel. Az OSS – az Egyesült Államok hírszerzése – és Magyarország közötti tárgyalások elég messzire jutottak. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök még térképeket is küldött az amerikaiaknak azokról a pontokról, ahol az ejtőernyősök leszállhattak volna. Mint kiderült, az amerikaiak Magyarországgal fenntartott kapcsolata csak megtévesztés volt. Ennek révén akarták a németekkel elhitetni, hogy a partraszállás a Balkánon várható. Így viszont Magyarországot annak ellenére a németek kényére-kedvére bízták, hogy tudták, a térségben egyedül itt létezik még a demokrácia valamilyen formája, és hogy Magyarországon van Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége.
A szovjet csapatok előrenyomulása miatt Hitler úgy döntött, nem ad esélyt arra, hogy Magyarország hátat fordítson neki, ezért 1944. március 19-én a németek megszállták az országot. Horthy nagy dilemmája volt, hogy maradjon-e a pozíciójában. Végül maradt, a miniszterelnök pedig Sztójay Döme lett, akinek működése alatt a magyar gazdaság teljes mértékben kiszolgálta a német haderőt, és elkezdődött a zsidók deportálása. Az utóbbiról Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona emlékirataiban azt írta, hogy a kormányzó július elején értesült először arról, mi történik az elhurcoltakkal. Amikor Baky László belügyi államtitkár puccsra készült, Horthy parancsot adott Lázár Károly altábornagynak, testőrsége parancsnokának a csendőrök elleni fellépésre. Ő rendelte Budapestre Koszorús Ferenc ezredes páncélosait, akik aztán megakadályozták a budapesti zsidóság deportálását.
Anélkül, hogy az október 15-ei kiugrási kísérlet részleteibe belemennénk, fontos kiemelni, hogy a magyar vezetés azért halogatta a Szovjetunióval kötendő fegyverszüneti megállapodás előkészítését, mert tartottak Sztálin katonáitól. („A pók hálója közepén ül, és várja, hogy valahol az éhség, a kimerülés és az elégedetlenség a hálójába hajtsa a zsákmányt” – írta Horthy Mussolininak a szovjetekről.) Az 1849-es és 1919-es tapasztalatok egyaránt azt mutatták, hogy az oroszoktól Magyarország semmi jóra nem számíthat. Ismerve a háború utáni eseményeket, azt kell mondani, hogy félelmük jogos volt.
1944. október 16-ától az ország Szálasi Ferenc és a nyilasok kezébe került. A kialakuló ellenállási mozgalomról csak két érdekességet emelnék ki a könyvből. Figyelemre méltó, hogy a földalatti kommunista párt tagjai egy idő után már nem harcolhattak, mert át kellett menteniük magukat a háború utáni időre. A másik fontos tény, hogy Mikó Zoltánt, a Görgey-zászlóalj parancsnokát 1945. augusztus 15-én azért végezték ki a szovjetek, mert kapcsolatban állt ­Raoul Wallenberggel, vagy­is tudhatott a katyńi vérengzés részleteiről.
A szovjetek elfoglalták az országot – Budapest ostromát a szerző a sztálingrádi csatához hasonlítja –, így Magyarország vesztes félként került ki a II. világháborúból. A kommunista rendszer az ország népét megbélyegezte, így lettünk „Hitler utolsó csatlósa”, sőt, „fasiszta nemzet” is. Deborah S. Cornelius könyvéből nemcsak itthon, hanem az angolszász világban is megtudhatják, mennyire nem igaz ez a megállapítás. A magyar politika a megalázó trianoni döntés következtében két és fél évtizeden át kényszerpályán mozgott.

(A kötet kapható az Új Ember könyvesboltjában.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..