A magyar egyház a második világháború végén  – előzmények és következmények
Fotó: Cser István

 

1944–45-ben Magyarország, s ezen belül a magyar egyház kettős szorításba került: a német nemzetiszocializmus után a szovjet nemzetközi szocializmus telepedett az országra. Mindkét szocializmus határozottan keresztényellenes volt.
– Annak az állapotnak a megértéséhez, amely 1945 áprilisában és utána a magyar egyházat jellemezte – amikor Magyarország teljesen a szovjet érdekszférába került –, vissza kell tekintenünk Trianonra és az azt követő időszakra.
Trianonnal a katolikus egyház is óriási veszteségeket szenvedett el. A huszonkilenc egyházmegyéből négy őrizte meg csonkítatlanul a területét, s összesen tizenegy püspökség maradt – a pannonhalmi főapátságot is ideszámítva. Az utódállamok kiutasították a magyar nemzetiségű és érzelmű főpásztorokat. A magyar kormány nem járult hozzá, hogy a nyitrai, a besztercebányai, a munkácsi és az eperjesi püspök magyarországi egyházmegyékbe kerüljön, mondván, hogy ezzel az utódállamoknak kedvező helyzetet idéznének elő. A szentszék a kiutasított főpásztorok közül többeket címzetes érsekké nevezett ki, s elvárta az utódállamoktól az egyházmegye nélkül maradt főpásztorok eltartását. Az egyházi vagyonnak több mint a fele veszett el Trianonnal.
A későbbi időkből csak egy-két utalás: gondoljunk a népi németek helyzetére, az egyre súlyosbodó német nyomásra. A zsidótörvények megjelenése még inkább nehezítette az egyház helyzetét. Ennek jellemzésére említem: Serédi Jusztinián hercegprímás a Szent István Akadémia ülésén hangsúlyosan kitért az emberi jogok kérdésére. Kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy a zsidókérdésről beszélt, mire a német külügyminisztérium azonnal tiltakozott. Felelősségre vonta a magyar kormányt, amely azzal válaszolt: Magyarországon a hercegprímás szabadon beszélhet. Erre az aktára Ribbentrop külügyminiszter saját kezűleg írta rá: eljön majd az idő (nyilván a német győzelem utáni időkre gondolt), amikor felelősségre lehet vonni a magyar hercegprímást.
Pasztorális szempontból hogyan jellemezhetjük az akkori egyházat?
– 1895-től kezdődően és a két világháború között jelentős katolikus megújulásról beszélhetünk. A megújulás számos téren valóban rendkívüli volt – ekkor jön létre a KALOT, a KALÁSZ, az EMSZO és más mozgalmak –, de ezek általában nem érték el a tömegeket, különösen nem a munkásosztályt, s a paraszti társadalmat sem igen.
Az egyházi hierarchián belül, a szerzetesrendek életében is a megújulás jelei mutatkoztak. A szerzetesek, szerzetesnők száma például ötszörösére emelkedett a Trianon előtti létszámnak, annak ellenére, hogy összezsugorodott az ország. Rendkívül kedvező megújulás mutatkozott a pasztoráció, a sajtó terén és egyéb vonatkozásban is, de ezek sem hatottak a társadalom alsóbb rétegeire.
Ez a megújulás nagyon is szükséges volt a korábbi, barokkosnak nevezett egy­ház­be­ren­dezkedés miatt.
– Magyarországon nem következett be az a reform a tizenkilencedik század elején, amely a nyugati országokban. Amikor a németek elveszítették az államegyházi státuszt 1803-ban, népi egyház jött létre, 1905 után Franciaországban úgyszintén. Magyarországon minden maradt a régiben. A magyar egyház nem tudta a tömegeket mozgósítani, mert mindenre ráült a liberalizmus. Prohászka Ottokár éppen ezzel szemben vette fel a küzdelmet, a liberalizmus ugyanis a papság körében is egyre nagyobb teret nyert.
Készült-e a magyar egyház arra, ami később esetleg bekövetkezhet – és 1945-ben be is következett?
– Nem. A háború végén, amikor a legnagyobb szükség lett volna határozott, nagy formátumú vezetőkre, Serédi Jusztinián hercegprímás március 29-én váratlanul elhunyt, néhány nappal később pedig szovjet katonák halálosan megsebesítették Apor Vilmos győri püspököt, akinek a legnagyobb esélye volt arra, hogy a következő hercegprímás legyen. A püspöki karban nem akadt igazi vezető egyéniség. Grősz József kalocsai érsek nem volt hajlandó elfogadni az esztergomi érsekséget. Ezt világossá tette Serédi Jusztinián temetésén, amelyen még részt vehetett Angelo Rotta nuncius. Őt néhány nap múlva Vorosilov marsall kiutasított az országból azzal a megokolással: Magyarország immár a Szovjetunió hatáskörébe tartozik, s mivel a Vatikán nem tart diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, a nuncius sem maradhat. Ugyanakkor Prágában és Bukarestben továbbra is működött a nunciatúra.
A front közeledtével hogyan állt helyt a magyar papság?
– A püspöki kar és a papság legnagyobbrészt hősies magatartást tanúsított ezekben a nehéz időben, a legtöbben nem hagyták el híveiket, miközben a polgári lakosság nagy számban menekült nyugatra. Néhány papot agyonlőttek a szovjetek, s jelentős anyagi károk keletkeztek, főként azokban az egyházmegyékben, ahol a front hosszabb ideig állt.
Az utána következő változásokra azonban nem volt felkészülve az egyház, elsősorban a földreform elmulasztása miatt. Nem körvonalazódott hosszabb távú egyházpolitikai koncepció. Bizonyos kísérletek azért akadtak. Apor Vilmos 1943-ban katolikus szociális mozgalmat indított a püspökségén, ahová szociális érzékenységű személyeket hívott meg, köztük Mindszenty Józsefet is. 1944-ben szintén Apor Vilmos támogatásával jött létre a Kereszténydemokrata Néppárt, amelynek az lett volna a feladata, hogy – amikor már tudni lehetett, hogy alapvetően megváltoznak a társadalmi viszonyok – időben megoldjon bizonyos szociális kérdéseket, s ezzel az elkövetkező – akkor még úgy gondolták – polgári kormányokkal valamilyen modus vivendit alakítson ki. Ám ez a kísérlet is csírájában elhalt.
Mit lehetett volna tenni?
– A püspöki kar – mint utaltam rá – 1915–18-ban, de később is elmulasztotta a földreformot. Prohászka kijelentette, hogy a nagybirtokot fel kell számolni, ezért került indexre 1913-ban, amikor közreadta Több békességet című tanulmányát. Ebben megírta: a nagy latifundiumok nem töltik be a nekik szánt szerepet – az egyházi intézmények anyagi hátterének biztosítását –, s azt javasolta, a termőföldet osszák szét kisbirtoko­sok között, tehát a korszerűsítés programját hirdette meg.
Az egyház korábban a nagybirtokokból élt, a hívek nem járultak hozzá az anyagi terhekhez. Létezett ugyan a párbér, ez azonban minimális volt, s a legtöbbször be sem fizették. Ezen fölül a stólajövedelem létezett. Ebből nem lehetett fönntartani egy templomot és egyéb épületeket.
1945-ben a kegyúri intézmény is megszűnt, hiszen a kegyurak elveszítették vagyonukat. Az 1945. március 15-én megjelent földreform kihúzta a talajt a katolikus egyház lába alól: a teljes anyagi ellehetetlenedés szélére jutott.
Később bevezették az önkéntes egyházi adót. Nyugdíjas tanítónők, tanárok járták a házakat, s amennyire tudták, összegyűjtötték. Ám azok a plébánosok, akik igyekeztek jó kapcsolatokat ápolni az állammal, kiadták az adózók névsorát a pártnak.
Amikor az egyház mindenét elveszítette, a parasztság nem állt ki mellette, a munkásság még kevésbé. Egyedi szolidaritási megnyilatkozások előfordultak, de azokat, akik ilyeneket tettek, letartóztatták, börtönbe vetették. Ilyen körülmények között végre lehetett hajtani azt az egyházpolitikát, amely a Szovjetunióban már évtizedek óta működött, s aminek a magyar elvtársak hű követői voltak.
A koalíciós időkben, 1948-ig látszólag demokratikus viszonyok uralkodtak.
– Kezdetben a kommunisták hivatalosan nem léptek fel a katolikus egyházzal szemben. Az oroszok ugyanis nem akarták azt a látszatot kelteni, hogy a megszállás után azonnal megkezdődik az egyházüldözés.
A polgári, koalíciós kormányzás idején az egyház megpróbálta megtalálni helyét az új viszonyok között. Erre törekedett a szociális gondolkodású Mindszenty József is, immár esztergomi érsekként. Itt el kell elmondanom a következőt. Grősz József 1945 nyár végén felkereste Veszprémben Mindszentyt. Közölte vele: XII. Piusz pápa őt kívánja kinevezni esztergomi érsekké. Elfogadja-e? Mindszenty szokásához híven nem adott azonnal választ. Kikérte munkatársai véleményét, és azt mondta nekik: „Most olyan emberre lenne szükség, aki hajlandó a kompromisszumokra. Mindenki tudja, hogy én nem olyan vagyok. Ezért jó volna mást keresni.” Erre ők azt a tanácsot adták neki – mint Lékai László bíboros, akkoriban Mindszenty szertartója elmondta nekem: „Püspök atya, éppen ilyen emberre van szükség, aki a fehérre azt mondja, hogy fehér, a feketére, hogy fekete.” Ő pedig hagyta magát nem meggyőzni, hanem megerősíteni abban a szándékában, hogy vállalja az esztergomi széket.
Mindszenty – legyünk őszinték – igen „keménykötésű” ember volt, néha talán szeretetlen is. Később a szenvedések hatására teljesen befelé fordult, lelki emberré vált. Szúrósan tudott nézni, szinte belelátott a másikba. Szuggesztív egyéniség volt.
Ha kompromisszumra alkalmasabb ember kerül a magyar egyház élére, másként alakult volna a helyzet?
– Egyáltalán nem. Aki ismeri a Szovjetunió történetét, tudja, hogy illúzió volt bármiféle modus vivendi keresése. Az a rendszer, amely ezrével irtotta a papokat, az általa elfoglalt országokban megváltoztatta volna a politikáját? Mindszenty jól látta: a kommunisták mindig ígérnek, és szerződéseket is aláírnak, de aztán nem tartják be őket.
Kezdetben tizenhét éves kifutást adtak az egyháznak. Úgy gondolták, ennyi idő alatt megszűnik a vallás, az egyház.
– A kommunisták ugyanakkor reálpolitikusok is voltak. Ha a szándékuk ez volt is, rövid idő alatt rájöttek: ezt nem lehet végrehajtani. Toleránsabbak lettek, ez fejeződött ki később a kis lépések taktikája egyházpolitikai irányzatában, melyet Lékai bíboros nevéhez szoktak kötni. Lékai László igyekezett kihasználni, amit lehetett. Ő vezette be például az elváltaknak és újraházasodottaknak mondott havonkénti szentmisét, Leányfaluban lelkigyakorlatos házat hozott létre, sőt még egy szerzetesrend alapítására is engedélyt kapott az Állami Egyházügyi Hivataltól.
Csehszlovákiában földalatti egyház kiépítésével próbálkoztak. Ez volt az egyik út. Nálunk – ha kompromisszumokkal is –, de fönn akarták tartani az állam által is elfogadott hierarchiát.
– Nemcsak Csehszlovákiában, Romániában is ezt az utat járták. Amiről aztán kiderült, aligha járható. Sokkal rosszabb állapotok alakultak ki, mint nálunk. Titokban szenteltek püspököket, s ebből mindenféle bonyodalmak származtak. Ennek a gyakorlatnak az előzményeként említem: Eugenio Pacelli mint berlini nuncius 1919-ben felhatalmazást kapott, hogy titokban szenteljen püspökké egy francia jezsuitát, aki titokban püspököket szentelt a Szovjetunióban (akiket aztán a szovjet titkosszolgálat lefogott). Magyarországon is püspökké szenteltek titokban egy jezsuitát, de nálunk nem került sor titkos hierarchia felállítására, amit Tabódy István szorgalmazott.
A kommunista hatalomnak mennyire sikerült megosztania az egyházat?
– Sajnos nagyon. A békepapságon belül három csoportot különíthetünk el: az első tagjait, akiket zsaroltak, a második tagjai elhitték: ha ők nem vállalják, vállalja más, és az sokkal rosszabb lenne. A harmadik csoport pedig elfogadta, hogy a kommunizmus időtlen időkig fönnmarad, s nemcsak fönnmarad, hanem jó is. A kommunizmust össze lehet egyeztetni az egyházzal. A tüzet a vízzel.
A legtöbb pap azonban a nehéz körülmények között is kitartott. Ismerjük a heroikus ellenállás példáit, amikor papok, szerzetesek, szerzetesnők, világi hívők vállalták a börtönt, a meghurcolást, ők Mindszentyvel az élen őrizték a hitet. Mások meghúzták magukat, nem álltak sem egyik, sem másik oldalra; tették a dolgukat, ahogy lehetett. A harmadik csoportba tartozók azonban valóban kollaboráltak.
Összességében megállapíthatjuk: a magyar katolikus egyház 1945-től 1989-ig igenis hitvalló volt, ugyanakkor árulásokkal is szembesülünk. Imponáló nagy egyházból kis egyházzá vált. Nem csak vagyonát, a tömegeket is elveszítette, miközben a magyar társadalom teljes átalakuláson ment át.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..