Kegyelmi időben

– A dogmatika alapvető feladata, hivatása, hogy tudományos jelleggel, a rendszeresség, a fogalmi pontosság igényével vegyen részt az egyház evangelizációs küldetésében. Amikor én tanultam itt, nagy felfedezés volt számomra tanszéki elődöm, Fila Béla vezetésével Karl Rahner gondolatvilága; nevezetesen az ember léthelyzetéből, egzisztenciális kérdésekből kiinduló transzcendentális teológiájának megismerése. Tizenhárom évvel ezelőtt kezdtem el dogmatikát tanítani; akkor újabb felfedezés volt számomra Hans Urs von Balthasar teológiája, amelyre először mások hívták fel a figyelmemet. Ami Balthasarnál rendkívül fontos számomra, és amit én is igyekszem közvetíteni a hallgatóknak, az a kinyilatkoztatás belső összefüggéseinek a felfedezése, a Szentírás új távlatokat nyitó értelmezésének, az egyházatyák gazdag szellemi-lelki örökségének, a spirituális tapasztalatok felhasználásának és a filozófusok létgondolkodásával folytatott párbeszédének a segítségével. Az a fenomenológiai szemlélet is közel áll hozzám, ahogyan ő Krisztus alakjához közeledik a szép transzcendentális léttulajdonságán keresztül; a széptől a jón és az igazon át jut el a Szentháromság misztériumáig. Balthasar teológiájának nagy értékét abban látom, hogy bármilyen témáról legyen is szó, úgy tud beszélni az átfogó spekulatív-filozófiai problémákról, a legkonkrétabb, legegzisztenciálisabb vagy akár a „legapróbbnak” látszó teológiai kérdésekről is, hogy mindig érezni a középponttal, a lényeggel, Jézus Krisztussal való összefüggést, kapcsolatot. Krisztus az, akinek az alakjától, üdvözítő művétől a teológia minden területe felé út nyílik nála. Jézus feltárja az Isten misztériumát, az ember misztériumát, a teremtés titkát, a beteljesedés titkát; Jézus Krisztus az egyház létének értelme, forrása… – Ő a középpont. A balthasari teológia ennek a középpontnak az újrafelfedezésében segít. Olyan gondolkodás, melyben mindennek, az egész valóságnak a metszőpontja Krisztus húsvéti misztériuma, látóhatára a Szentháromság titka és erőtere a végtelen isteni szeretet.



– Az elmúlt másfél évtizedben változott a hallgatók viszonyulása a teológiához, ezen belül annak „lelkéhez”, a dogmatikához?


– Azoknak, akik nem rögtön érettségi után, hanem később kezdik tanulni a teológiát, sokkal több kérdésük van, mint a fiatalabbaknak. Ez nyilván azt is jelenti, hogy a teológia műveléséhez jó, ha élettapasztalat is társul, legyen szó pozitív vagy negatív élményekről. A másik tapasztalatom, hogy korábban a dogmatikaszemináriumokat látogató hallgatók körében sokkal nagyobb készség volt a spekulatív, elvont gondolkodásra. Ezért Rahner teológiájáról minden nehézség nélkül külön szemináriumot lehetett tartani. Újabban mintha ez a spekulatív érdeklődés csökkent volna. A mai hallgatók sokkal érzékenyebbek a konkrét kérdésekre, a tapasztalatilag megfoghatóra… Néhány évvel ezelőtt Krisztus kegyelmének vonzásában címmel, kísérletképpen meghirdettem egy szemináriumot a szentek kegyelemtapasztalatáról. Sokan jelentkeztek rá, és nagyon belelkesedtek. Szentek életét vizsgáltuk meg: hogyan ragadta meg őket Isten szeretete; milyen kincseket, isteni ajándékokat közvetítettek korukban, és mit adnak hozzá a mai egyház küldetéséhez; hogyan tükröződött a szabadságuk és a kegyelem játéka az egyes élethelyzeteikben; milyen formái alakultak ki a küldetéssel való azonosulásnak, a teljes elköteleződésnek, az Istennel való egyesülésnek…?

Érezhetően megpezsdülnek az órák, amikor antropológiai kérdések kerülnek elő. A fiatalokat leginkább az foglalkoztatja, hogy a „vágyódó” embernek melyek a hiteles irányulásai, a vágyakozás hogyan torzulhat és fordulhat át kísértésbe; melyek az Istentől belénk ültetett vágyak; hogyan tudjuk ezeket kiteljesíteni-betölteni; mit kezdjek a szabadságommal, hogyan lehet igazán szeretni…? Gyakori téma a döntés terhe, az elköteleződés, a hivatásválasztás, a szenvedés, a rossz, a betegség és a halál kérdése a hit- és az istentapasztalat tükrében. Továbbá mindezek eszkatológiai vetületei is előkerülnek: a halál utáni élet, a beteljesedés formái, az ítélet, a test szerepe…

– A teológiaoktatásban indokolt a „gyakorlati szempontok” előtérbe kerülése, hiszen a leendő lelkipásztorok, hittanárok is leginkább az említett kérdésekkel fognak szembesülni…


– Az előadások kevésbé alkalmasak a „gyakorlati megközelítésre”, de az órák alatt is igyekszem teret engedni a személyes, egzisztenciális jellegű kérdéseknek. Egyáltalán egy-egy dogmatikai traktátust jó azzal indítani, hogy mi a mai helyzet, a kontextus; melyek az előzetes tapasztalataink, kérdéseink az adott témával kapcsolatban. Ezután bontjuk ki a Szentírás válaszait, a hagyományt, az egyházdoktorok üzeneteit és a tanítóhivatali állásfoglalásokat. Majd ezeket próbáljuk meg összegezni, koherens egységbe foglalni.

– Nemrég egy anya telefonált a szerkesztőségbe azzal, hogy felnőtt fia egy patinás katolikus közösség tagja, ugyanakkor rendíthetetlen híve a lélekvándorlásnak. Felvetette: milyen jó lenne, ha az
Új Ember gyakrabban írna ilyen témákról, mert akkor ő is jobban tudna érvelni a beszélgetések, viták alkalmával. Be kell látnunk, hogy mindaz, amit hitünk alapjaként evidenciaként kezelünk, sokak számára nem „egyértelmű”, még keresztény körökben sem…

– E konkrét esetben például azt mondanám: először nézzük meg, hogy a lélekvándorlás tanában melyek lehetnek a részigazságok. Ahogy Szent Pál apostol írja: „Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg.” Ilyen igazságcsíra lehet például az a meggyőződés, hogy létezik egy végső erkölcsi világrend, melyben az igazságosságnak érvényesülnie kell; vagy hogy az ember nem lesz a semmi martaléka a halálban, és szüksége van a teljes tisztulásra a beteljesedéshez. A második lépés, hogy megnézzük, mi a különbség a keresztény felfogás és a reinkarnáció eszméje között. Több aspektusból vizsgálhatjuk ezt a kérdést, például az emberkép szempontjából. A reinkarnációs tanok emberképe egészen más, mint a Szentírásé. Előbbi mögött egy „antropológiai dualizmus” húzódik meg, amikor a szellemi lélek és a test külsődlegesen viszonyul egymáshoz, sőt akár egymás ellentétének is tűnhetnek. Eszerint szóma = széma: a test egyenlő a lélek sírgödrével, vagyis olyan valóság, amelyet – mint egy ruhát – le kell vetni magunkról. Meg kell szabadulni tőle, mert csak akkor tud kiteljesedni a szellemi lélek. Ehhez az antropológiai dualizmushoz járul egy monista felfogás is, amely az embernek a világban, a valóságban való helyét jelöli ki. A reinkarnációs tanok döntő többségénél ugyanis van egy olyan elképzelés, hogy az ember szellemi lelke tulajdonképpen része egy isteni többnek, egy isteni nagyságnak; a megváltás pedig szerintük nem más, mint annak elérése, hogy a szellemi lélek megszabadul nemcsak a testétől, de egyedi látszatvalójától is, és beleolvad egy nagy összefüggésbe, isteni valóságba.

A Szentírás tanítása nem dualista és nem is monista. Istenképét a személyes, dialogikus kapcsolat jellemzi; Isten az embernek Teremtője, Atyja, aki arra méltatja teremtményét, hogy megszólítja és szeretetközösségébe vonja. A Biblia emberképében a test és a lélek egységet alkot. Jóllehet vannak olyan szentírási szövegek, melyek alapján az egyházatyák is különbséget tesznek a szellemi lélek és a test között, de e különbség sehol nem válik valódi ellentétté; nincs szó arról, hogy a test és a lélek két önálló valóság mellékes vagy utólagos összekapcsolása lenne. A mai teológia ezt úgy fogalmazza meg, hogy testünk a lelkünk reálszimbóluma. Ez azt jelenti, hogy önazonosságomnak része a testem, a testem is én vagyok; öntudatra és minden szellemi aktusra a testem közvetítésével jutok, és a testemben fejezem ki önmagam. Amikor kapcsolatban vagyok egy másik emberrel, akkor a testén keresztül – hanggal, kézfogással, érintéssel, öleléssel – valóban őt magát érem el. Az ember személyi mivolta tehát nem különíthető el a testétől, mintha az valami mellékes dolog lenne. A Szentírás tanítása szerint Isten az „egész ember” és az anyagi világ Teremtője is. Így az anyag, a test nem rossz, hanem Isten ajándéka. Isten azt akarja, hogy az ember testestül-lelkestül beteljesedjék. Jézus halálból való feltámadása ennek elővételezése, ígéret számunkra arra vonatkozóan, hogy az „egész ember” teljes átalakuláson keresztülmenve célba tud jutni. Ez a teremtő Isten tette, az élet Istenének mindenható erejével, hűségével.

A másik nagyon fontos különbség a reinkarnációs felfogás és a keresztény hit között a történelem- vagy időszemlélet. A lélekvándorlás szemléletmódjában az idő – az archaikus kultúrákra jellemzően – ciklikus: ugyanazok a dolgok térnek vissza, ahogyan a természetben az évszakok váltják egymást. A történelemben nem tud megjelenni egy igazán új, valami olyan eredeti, amely levezethetetlen a korábbiakból; egyetlen világtörvény érvényesül minden korban. Az üdvösség ez esetben e kozmikus rend fenntartását jelenti, illetve azt az igényt, hogy a lélek szabaduljon meg a rossz anyagtól, a testtől elkülönülvén oldódjon fel, vagy jusson vissza ősforrásához, az isteni valósághoz.

A bibliai időszemlélet üdvtörténeti, ahol kegyelmi idők (kairosz) vannak. A most, a jelen döntő fontosságú; most kell meghoznunk életre szóló döntéseinket, és elkötelezni magunkat a minket megszólító-felszólító Isten szeretete mellett. A történelemnek van határozott kezdete, ez a teremtés; lesz beteljesedése, és van középpontja: Jézus Krisztus feltámadása, amely megadja az idő végső értelmét. A Szentírás – e vázolt időszemlélet keretében – kifejezetten tanítja: az ember számára az rendeltetett, hogy egyszer haljon meg, aztán ítéletben legyen része. Meg kell becsülnünk a földi időt; ahogy olvassuk: „Vessünk számot napjaink sorával, hogy bölcsességre neveljük a szívünket!” A végességünkhöz, a halálhoz való viszonyulásunk fontos tényező. Életre szóló, megalapozott döntéssel az örökkévalóságunk érlelődik meg itt – az időben.

– A megváltás reményénél-bizonyosságánál miért lehet mégis vonzóbb egy nyugati ember számára a reinkarnáció tana által hirdetett „állandó újrakezdés”?


– Több oka lehet, hogy keresztény körökben is terjed a lélekvándorlás eszméje. Így arra is érdemes odafigyelni, hogyan változik e hinduizmusban, buddhizmusban forrásozó tanrendszer, amikor átkerül a nyugati kultúrkörbe. Eredeti formájában ugyanis a lélekvándorlás valami rossz, nagy baj a lélek számára; olyasmi, amitől-amiből szabadulni kell. A karma törvénye szerint ha az ember sok rosszat követ el, újra meg kell testesülnie, hogy következő életében a büntetést elszenvedve megtisztuljon. A mi kultúrkörünkben a megtestesülések sorozata már valamiféle pozitívumként jelentkezik, nem pedig bajként, kényszerként. A nyugati ember úgy fogja fel ezt, hogy kap egy új esélyt, amikor dönthet, és rendbe hozhat valamit. Pszichológiailag nézve abban is látom a vonzását, hogy a mai ember nagyon nehezen kötelezi el magát; nehezen hoz életre szóló döntéseket, legyen szó házasságról vagy bármilyen élethivatásról. Igyekszik kitolni a döntéseket, menekül a problémák elől, ezért csábító, kedvező ígéret számára az újabb esély az elmulasztottak pótlására, a hibák kijavítására.

– Mi az oka, hogy az egyház, a keresztény közösség „ereje” nem bírja „felülírni” ezt a látásmódot? Rossz vagy nem elég hiteles az evangélium közvetítésének módja? Vagy sokan egyszerűen nem tudnak, nem mernek igazán hinni a kegyelemben?


– Bizonyára ez is benne van. Nem mindenki bízik eléggé Isten ígéretében, felkínált kegyelmében, abban, hogy egész
emberségünket átjárhatja megtisztító, megtérésre indító szeretete. Mi, keresztények is állítjuk, hogy az ember akkor és csak úgy juthat el a beteljesedésre, ha egészen megtisztul, ám úgy hisszük és tapasztaljuk, hogy végső soron Isten elfogadott szeretete a bennünket megtisztító erő. Ez a kegyelem keresztény elve, szemben a reinkarnáció teljesítményelvével. De azt gondolom, hogy a reinkarnáció nyújtotta pluszesély lehetősége csak egyik összetevője annak, hogy keresztények miért keresnek fogódzópontokat a keleti vallásokban. Legalább ilyen fontos, hogy miként viszonyulunk a testhez, a test feltámadásához. Sok keresztény, amikor a test feltámadásáról hall, a képzelet szintjén ezt úgy vetíti ki, mintha az a földi életbe való visszatérés lenne; amikor az eltemetett holttest életre kel, és lényegében „ott és úgy folytat mindent”, ahogy abbahagyta. Egyesek e torz képzetek miatt hisznek inkább a reinkarnációs eszmékben. Szemben a feltámadás nagyobb ígéretével…

Ha valaki a „fogyatékos” test megújulásaként fogja fel a feltámadást, akkor persze riasztóak a kilátások…

– Nem is csak a test korlátozottságára, a betegségek vagy hiányosságok „folytatódásától” való félelemre gondolok. Még ha úgymond egészséges volt is a test, újbóli megelevenedése elgondolhatatlan, elképzelhetetlen az ember számára. E képi gondolkodásból azonban kimarad a keresztény feltámadás értelmezés egy nagyon fontos mozzanata, nevezetesen az, hogy egy egészen más létmódra való teljes átalakulást-átváltozást értünk feltámadáson; átlépést Krisztus dicsőséges létmódjába, a szellemi test létformájába.

Vagyis a földi és szellemi test „azonosságától” való félelem is lehet az aggodalmak mögött?

– Hogyan gondolkodunk a feltámadott testről? Ha úgy, hogy az eltemetett test lebomlik, molekuláira, atomjaira esik szét, aztán a feltámadás során a Jóisten a test valamikori anyagi állagát ugyanolyan állapotba összerakja, akkor persze az ember azt mondja: ezt sem elgondolni, sem elfogadni nem tudom. De a feltámadás nem ezt jelenti. Szent Pál arról ír leveleiben, hogy az átalakulás teljes lesz: Jézus Krisztus átalakítja gyenge emberi testünket, és hasonlóvá teszi dicsőséges testéhez. Hogy mit jelent ez a Szentlélektől éltetett, áthatott és a szellem által teljesen uralt, egészen más létmódú szellemi test? Ez a kérdés illik igazán a feltámadás gondolatához.


Fotó: Kissimon István